"De jó, hogy ennyien eljöttetek" - ragyogta elsőben a tanító néni a lányom osztályában, hogy aztán kicsit felhősebb arccal hozzátegye, a létszám már negyedikre nagyjából megfeleződik. És felsőben? Hát hajjaj...mondta ő, mintha akkor már jelentősen csökkenne a lelkesedés, pedig nem kevésbé saját az a gyerek akkor sem.
Elgondolkodtam akkor is ezen. Én a szülőiknek nem vagyok nagy barátja (főleg ha a mondanivaló egyirányú és takarékosan fogalmazva ráfér egy fél A4-es lapra), de a gyerek, az tényleg nem kevésbé fontos tízévesen, tizennégy évesen, mint kétévesen meg elsős korában.
Félreértés ne essék: nem a helikopterezés a cél, hogy arany pici fiunknak-lányunknak huszonöt évesen is előrágjuk a papit és reggelre kikészítsük az áltaunk csillogóra fényezett edzőcipőt. Friss érettségizőként halálra röhögtem magam a főiskolai szóbeli felvételin, ahol az egyik anyuka nemhogy elkísérte a nagy lakli fiát, de a nagy pillanat előtt gondosan meg is fésülte - mivel a srác nagyjából húsz centivel volt magasabb mint ő, ezért kénytelen volt a művelethez gondosan féltérdre ereszkedni. Anyám akkor már évek óta nem foglalkozott különösebben a frizurámmal (max. a "fésülködjél már meg fiam" mondat erejéig), eszébe se jött a felvételire ugrándozni - de azért megkérdezte, hogy sikerült és persze amikor felvettek, akkor nem kevésbé örült, mint én.
Az kevésbé meglepő, hogy más emberek érdeklődése rohamosan csökken, ahogy a gyerek növekszik, hiába tud ezerszer több csodát és hiába lesz százszor egyedibb.
A gyerek inflációja - a szomszédnál, a rokonnál, sőt a szülőnél is?
Ha végigsétálsz a lakótelepen a háromhónapos Dominikkal, akkor begyűjtesz 40 mosolyt, 20 kedves köszöntést, 10 babakocsiba kukucskálást, 5 kedves érdeklődést és mi minden mást (azt most hagyjuk, aki kifogásolta, miért nincs rajta sapka 32 fokban). Pedig a gyerek tényleg nem tud mást, mint aludni, mosolyogni vagy épp bömbölni. Ha tizenöt év múlva végigmész ugyanott ugyanezzel a Dominikkal, akkor egyrészt eltűnik a pozitív identitásod ("annak az édes kisfiúcskának az anyukája") másrészt úgy tűnik, Dominik akkor se érdekli a kutyát se, ha épp most nyert kémia OKTV-t ("Mi az az OKTV???" - kérdezi Mariska néni, ha te nem bírod ki és eldicsekszel vele), nemzetközi robotika-vagy atlétikaversenyt, esetleg tizenötezres követőtábora van youtube-on (a) "mi az a youtube"? b) ebből tizennégyezer-kilencszáznyolcvanöten Dominik kortársai, a többi meg a család, tehát kit érdekel). Max. a begipszelt karjára mondanak valamit, hogy nalám mégse kellett volna a sétányon gördeszkázni.
Nade mi magunk! Rendben, már nem csinálunk minden héten harminc fényképet (már úgysincs akkora NAS, amire elférne...), nem ugrálunk egylábon, ha végre megette a főzeléket (bár meglepődünk, ha mégis megeszi, két éve még nem bírtuk beleimádkozni), azt is tudomásul vesszük, ha egy rakás élményt már nem feltétlenül velünk akar elsőnek megosztani. De mintha hajlamosabbak volnánk lesöpörni, amikor jó bő lére eresztve mesélné a sportversenyt, az iskolai veszekedést, és arra is inkább egy elnyújtott "maaaaajd" a válasz, amikor meg akarja mutatni a legújabb Minecraft-építményét, FIFA-gólját vagy bármi mást, és akkor még mindig jobban járt, mintha visszavakkantunk hogy "majd ha bepakoltál végre a táskádba és eltünteted innen ezt a disznóólat!"
Aztán ott állunk, és esetleg fogalmunk sincs, milyen zenét szeret (vagy akár szerez), kikkel lóg mostanában (édes istenem, kinek van erre ideje, múlt héten Ákos, két hónapja Peti, most meg valami Miki....), nem találjuk el az ízlését se csokiban, se farmergatyában, minek örül és mi dühíti ("MINDEEEN" - válaszolja esetleg a bevágott ajtó mögül...) és fél év múlva értesülünk csak, hogy ja már rég nem jár kosarazni, kirakták a csapatból valami miatt, vagy csak nem volt kedve és túl macerásnak ítélte, hogy elmagyarázza nekünk, miért - lehet ő maga se tudja.
Alig látok arany középutat azok közt, akik vagy előre rágják a tizennégy évesnek is a reggelijét és gondosan kikészítik az előző éjjel gondosan kipucolt edzőcipőjét, meg azok közt, akik "ő dolga" vállrándítással vagy tanácstalan arckifejezéssel állnak a gyerekkel kapcsolatos kérdésekhez. A gyerekek- ellentétben a háromhónapos verzióval - már erősen különböznek: van aki legszívesebben már mindent egyedül intézne (ismertem kislányt, aki jóformán teljesen egyedül intézte a hatosztályos gimnáziumi felvételijét is, épp arra volt kíváncsi, képes-e rá így is), más meg igenis értékeli akár tizenkét évesen is a felolvasott mesét (most olvastam egy brit cikkben a nőt, aki a kamaszainak is felolvasott reggelente, és ők felnőttként egyik legkedvesebb emlékükként tartják ezt számon, biztos pontnak a viharos időszakban....) vagy az átnézett matekleckét. Csak odáig ne jussunk, hogy nem tudjuk, a miénk most épp hol tart, és érzi: Mariska nénivel ellentétben nekünk ő még mindig fontos, büdös lábbal, fizika kettessel vagy Grumpy Cat fejjel együtt.
Vakmacska
