Lehetsz tehetséges, lehetsz népszerű, de mindenkinek nem felelhetsz meg, és néha megsemmisül az út, amelyen járni akartál – üzeni a történelmi keretbe ültetett Petőfi-előadás, amely itt-ott kissé túlírt, túltáncolt és töredékes lett szerintünk, de mégis felvillant benne néhány izgalmas gondolat. A szabadakarat >>>> előadásán jártunk.
Háborús helyzet, egymást érik a behívók és toborzók. A fiatal, népszerű, sokakra hatással lévő tollforgató újszülött kisfiát tolja az utcán felesége társaságában, míg egy „ismeretlen jóakaró” páros le nem szólítja. A férfi két méltató mondat után nekiesik hősünknek: és maga miért nincs a fronton? Csak mert gyereke van….Akkor maga KATONASZÖKEVÉNY? És így mondja másoknak, hogy mit kéne tenni a hazáért???? A párbeszéd hamar szóváltássá fajul, a két nő dermedten áll, majd a vádaskodó férfi asszonya igyekszik először csitítani párját, aztán elrángatni, majd visszaszaladva megsemmisülten kér bocsánatot a férje háta mögött. A legdrágább kincsében – hazaszeretetében – megvádolt fiatal férfi először érvel, aztán felcsattan, aztán magába hull – nem jól csinálom? Sose csinálom jól? Ha verset írok, az a baj? Ha harcolnék az a baj? Ha hazajövök a kisfiam születésére, az a baj? Nem jó semmi, amíg nem leszek hősi halott valami csatatéren? Talán akkor értékelik majd azt is, amit írtam.? A fiatalasszony szomorúan áll mellette, érzi, itt jó választás nincs, mindenkinek nem lehet megfelelni. A néző pedig felismeri a ma is gyakori helyzetet: ha ismert emberré válsz és elérsz valamit, mindig lesznek önjelölt bölcsek, akik egyszerűen nyuszikának néznek sapkában és anélkül, akik beleszólnának az életedbe azon a jogon, hogy már olvastak valamit tőled.
Mi újat lehet mondani valakikről, akikből kötelező olvasmány, érettségi tétel lett, és számos utca, tér, intézmény viseli a nevüket? A történetet ugyan ismerjük, de tény, a művekből is árnyaltabb Petőfi-figuránk lesz, mint a tankönyvekből és emlékbeszédekből. A szabadakarat >>>> előadás zenés-táncos kísérletet tett arra, hogy gondoljunk végig néhány olyan helyzetet is, amit eddig Petőfi vagy Júlia kapcsán nem nagyon emlegettek – pedig nagy valószínűséggel ott voltak.
„A történet három időszakban és helyszínen játszódik. Leginkább arra koncentrál, hogy miért találtuk újra és újra a lánglelkű, de gyenge fizikumú költőt a csatatéren. Petőfi dilemmája középpontjába nem csak a szabadság és a szerelem áll, hanem az is, hogy tollal vagy karddal szolgálja-e hűségesebben szeretett hazáját, mit vár el tőle az imádott jakobinus hagyomány, a Tízek Társasága, a Pilvaxbeliek, Vahottól Vörösmartyig a hajdani mentorok – és mit Júlia?”- írták az előadásról a szervezők. Ezt boncolgatja a poszt elején idézett jelenet is, ami visszaköszön minden háborús helyzetben ma is. De választhattam volna a fölényes kiadó urat, aki szerint valami clickbaitesebb cím kell a Kukorica Jancsi című opusznak, majd ő kitalálja, Sándorom, én csináltalak meg, ne szólj bele, tudom én, mi kell a népnek. Valahogy ez se változott sokat az évszázadok alatt.
A második felvonás idézett jelenetéig azonban át kell esni az elsőn, ahol szegény Petőfi már kétszer meghal közben, tehát nem tudtuk, honnét folytatódik majd az előadás. Nemcsak nekem, a „lineáris” történetmeséléshez szokott „öregnek”, hanem a rövid, mozaikszerű formákhoz szokott 19 évesemnek sem volt könnyen követhető, és ő se értette jobban, miért ugrálunk az időben ennyire. A színésznek vagy katonának álló, még 18 év alatti ifjú életének jelenetei keverednek a fiatal házas, a márciusi dicső napokat már maga mögött tudó költő napjaival. Az esküvő után nem sokkal Júlia már magányosan keresi férjét a semmiben, ahová belehullt Petőfi eltűnésével. A jeleneteket megszakítják a dalbetétek is (Schoblocher Barbara zseniális, csodálatosan érzelemgazdag dalai keverednek Ember Márk szintén nagyszerű előadásával és a két rapper, AKC Misi és Filo számaival, akiknek az erkélyről alig értjük a szövegeit, de a közönség fiatalabb tagjai közül sokan látványosan értük ültek be a nézőtérre).
Az előadás egyik csúcspontja váratlanul érkezik, minden előzmény nélkül áll meg a kés a levegőben. „Magához jöttem, hogy segítsen, mert tudom, maga jó ember” – hajtogatja gépiesen Júlia a Fontos Embernek Petőfi eltűnése után, hogy legalább a férje feltételezett halálának színhelyére utazhasson, és ott szerezzen bármilyen hírt, információt. A Fontos Ember ( Száraz Dénes , ezüstlamé zakóban, őt néztük az erkély messzeségéből Bereczkinek..) az első mozdulatával és félmondatával elárulja: ő minden, csak nem jó ember. Csak azon tűnődik, mi hasznot húzhat a kiszolgáltatott, fájdalomtól kába fiatal nőből, akin érzi, hatalma lehet. A #metoo tipikus hatalmi helyzetét látjuk, és hirtelen átérezzük, miféle helyzetekbe sodródhattak a hősök özvegyei. Bennük és körülöttök fagyott reménytelenség, mindenki ad egy szál virágot részvéte jeléül Júliának, de segíteni nem segít senki.
Itt érezzük először: színházban vagyunk, nem rockzenekari koncerten (a zene ugyanis zenekarostul élőben megy). És amikor Schoblocher Barbara elénekli a dalt, ami ezt a teljes összeomlást és reménytelenséget fejezi ki, akkor érezzük magunkat „igazi” musicalen, ahol a dalban is megjelenik a dráma. És súlya lesz a kérdésnek: amikor az addig elképzelt életed szinte maradéktalanul megsemmisül, akkor mibe kapaszkodva lehet mégis továbbélni, túlélni? Mit kezd magával egy huszonéves fiatal nő, aki sokak szemében a Nemzet Özvegye, de a hatalom szemében egy zavaró, eltüntetendő szimbólum?
A darab nem ad választ: nem sokkal e drámai csúcspont után végetér, az utolsó dal megint inkább koncert-hangulatot hoz. A szereplők rajongótábora lelkesedik, mi egyelőre vegyes érzésekkel húzzuk a kabátot: közel is került hozzánk a történet meg nem is, színházat is láttunk meg nem is, felvillant néhány remek dal és pár perc remek színészi alakítás. Többet valószínűleg ez a kísérleti műfaj nem is enged, és nem is mindenki várt színházi élményt, inkább jött egy-egy húzóember proukcióját nézni, legyen az szavalat vagy rap.
Hazafelé már inkább azon tűnődünk, milyen lesz, amikor a rendezői székbe, a dramaturg szerepébe is a mai Z meg Alfa-generáció tagjai kerülnek. A színpadra megérkeztek már.
A beszámoló végére pedig szeretném idetenni egyik főszereplő, Ember Márk felhívását a Facebookon: „Egy éve megfogadtam, hogy minden hónapban meghívok egy olyan pedagógus családot színházba, akik ebben a nehéz helyzetben nem engedhetik meg maguknak az ilyen programokat.
Aztán ebből az lett, hogy a kollégáimnak és nektek köszönhetően több mint 300 jegyet tudtunk kiosztani és túlléptük a 100 meghívott családot.
Mivel maradt még a felajánlásokból, ezért ahogy tavaly megígértem, idén folytatom a “GYERE VELEM SZÍNHÁZBA” projektet, szóval újra várom azon pedagógusok jelentkezését, akik esetleg kimaradtak az első körből, vagy akik eddig nem hallottak erről.
Természetesen most sem jár a dolog semmilyen nyilvánossággal, az üzeneteket csak én látom.
Sajnos most sem tudok majd mindenkinek segíteni, de minden jegy kiosztásra kerül és ahogy az előző körben, most is igyekszem válaszolni az összes jelentkezőnek, annak is akinek nem jutott már. (Ha valaki felé van mulasztásom, nem kapott tőlem személyes választ előzőleg, azért itt is elnézést kérek)
Fontos, hogy az egész színházi évadban tart a projekt tehát lehet, hogy valakinek majd csak hetek múlva tudok írni, de fogok!:)
Szép napot mindenkinek”
Vakmacska
Képek: Kaszner Nikolett
