A folyamat végülis ugyanaz, akárhány évesek vagyunk. A körülöttünk lévő katyvaszból először kiválik pár értelmes szó. Aztán néha egy egész mondat, ha ez kérdés, akkor először mutogatással felelünk, aztán egy-két szóval, persze még botladozva, rossz kiejtéssel, ragozás nélkül. Aztán, mint a téglákat a falhoz, egymáshoz passzítjuk a felismert kifejezéseket. Egy napon boldogan egymás után teszünk akár három szót is, a körülöttünk lévők arcáról pedig kezd eltűnni az az értetlen erőlködő kifejezés, hogy felfogják, mit is akarunk.

A fiam magyarul tanul épp, én pedig németül. Néha nehéz eldönteni, kinek nehezebb, de attól tartok, egy éven belül ő behozhatatlan előnyre tesz szert majd, hiába igyekszem.

Amikor a sokadik vészjelzés után végre leesett, hogy ez a munkába visszatérési folyamat finoman szólva nem olyan lesz, mint ahogyan elképzeltem, akkor a szokásos módon reagáltam. Van, aki pánikhelyzetben ledermed, mások vad aktivitásba kezdenek (tudja valaki, mi annak a pontos megfelelője, hogy „frantic”?), én az utóbbi csoportba tartozom, fél napig tartó pánikreakció után azonmód beiratkoztam egy intenzív német nyelvtanfolyamra. Mozdulj ki a komfortzónádból, tanácsolják a karrier-tanácsadók és személyiségfejlesztő könyvek, no lássuk, mire megyek vele.

A némettanulás régi vágyam volt, ám eddig sose fért bele az időmbe. 2011-ben elég határozottan törekedtem rá, először otthoni, önálló tanulásra tervezett könyv+CD kombóval próbálkoztam, de sikertelenül, egyszerűen képtelen voltam a rendszeres gyakorlást a napi teendők mellé beilleszteni, ráadásul egy rakás dolog finoman szólva nem volt tiszta, míg valaki el nem magyarázta. Egy hétnyi tanfolyam után viszont a korábban nézegetett könyvet is tökéletesen értettem, tehát nem a könyvvel volt a hiba.

A tanfolyam már egy héttel korábban elkezdődött, és nem is a kinézett, kismamáknak szóló volt, de sajnos nem volt elég bátor vállalkozó, akikből csoportot lehetett volna alakítani, pedig a nyelviskola ingyenes gyerekmegőrzést is kínál a kismama-tanfolyamokon, amelyek heti két alkalmat nyújtanak több héten át. A valóban létező tanfolyam viszont minden reggel 9-től negyed egyig tartó intenzív képzést kínált, tehát először anyámat kérdeztem, hajlandó-e a Kicsit minden délelőtt pesztrálni, mert ha nem, akkor az ingyenes próbaórára se megyek el, minek.

De vállalta, ilyenkor érzem, mi mindent képes az ember elérni, ha egy valóban bevethető nagyi van a közelben, akit ráadásul a gyerek is szeret. Becsücsültem hát a próbaórára, a kezdeti sikerélményt az garantálta, hogy én ugyan semmilyen nyelvtant nem tudtam, de viszonylag nagy szókinccsel rendelkeztem az épp tárgyalt téma, az ételnevek terén. Be is iratkoztam egy mély levegővel, gondolkodva azon, mekkora hülye vagyok én, pont karácsony előtt vállalok olyan elfoglaltságot, ami kb. egy négyórás munkaviszonynak felel meg. December kilencedikén véget ér, nyugtattam magamat, majd utána vacakolok a karácsonyi dekorral, úgyse csináltam eddig sem akkora ügyet belőle.

Az első tanfolyami csoport összetétele egyértelműen tükrözte a mai gazdasági kényszereket, mivel szinte mindenki nagyon konkrét és sürgős céllal vágott nyelvtanulásba. A harmincas nő már decemberben kezdett szobalányként egy sokcsillagos svájci szállodában, nem is vacakol a nyelvtanmagolással sokat, a fiatal pár egy remek informatikusi állás miatt fog idén márciusban egy nagy német városba költözni, a középkorú asszony még kevésbé tudja, hogy hová menne, csak azt, hogy idősgondozást vállalna német nyelvterületen. „Ingatlanos voltam” – meséli a szünetben – „a normál piac leállt, a becsődöltek lakásait egy csomagban adják tovább a bennfenteseknek, a maradék nagy részét a nagy, tőkeerős irodák árulják, ahogy tudják”.  

A két középkorú férfi közül az egyik alól egy teljes cégláncolat dőlt ki, ő a magyar leányvállalatnál dolgozott, a közel százéves vállalkozás nyugat-európai leányvállalatai is csődbe mentek. A másik úr valaha cégvezetőként is dolgozott, ma szabadúszó, két projektje közt jelentkezett a tanfolyamra, talán ő az egyetlen, aki nem akar fél éven belül külföldre menni dolgozni, no meg én, aki szintén reméli, talán ilyesmire még nem lesz szükség.
Az intenzív tanfolyam nagy előnye, hogy valóban gyors és ezért motiváló a fejlődés, pár héten belül el lehet jutni az önálló párbeszédig, a jelen és a múlt idejű igeragozásig, képes vagyok egyszerű szövegeket szinte szótár nélkül megérteni és lefordítani, az önálló fogalmazványaim persze hemzsegnek egyelőre a hibáktól.

A legnehezebb nem az órákon való részvétel (hálistennek nem kell betegség miatt mulasztanom, se a gyerekek se én nem betegszünk meg) hanem a leckeírás. Nem irigylem a tanárainkat, felnőttek esetében kénytelenek tudomásul venni, hogy nem motiválatlanság, lustaság a leckenemírás oka, hanem az egyéb, fontosabb teendők akadályoznak, ezért „büntetni” semmi értelme, persze aki nem készül otthon, az lassabban tanul. Ez különösen a második tanfolyam csoportjánál látszik, ahol az egyik csoporttársunk nyelvtanár, tehát profi, ráadásul lelkiismeretesen készül minden órára. Jobban is beszél, mit szinte mindenki más. Velem is sűrűn előfordul, hogy éjjel fél tizenkettőkor már csak ostobán bámultam a másnap simán megoldható feladatlapra, maradék agyamat arra fordítva, hogy inkább kiteregessek, gondosan ügyelve, hogy egyik ruhadarabot se ejtsem el, mivel pontosan a macskaretyóban landolna az egész. Ennél bonyolultabb szellemi tevékenységre azonban képtelen vagyok.

Az is látszik, ki tanult korábban másik nyelvet. Van, akit zavar, és a már jobban ismert nyelven szólal meg néha, illetve intenzíven vihog, mikor az angolból már ismert „hell”-ről  (angolul pokol) kiderül, hogy németül egyszerűen „világos”-t jelent. Még murisabb, amikor a „dick” kerül szóba, ez kövér, vastag jelentéssel bír németül, angolul viszont ez egy főnév, aminek szlenges jelentését mindenki keresse ki magának. A németül (autóval) menni jelentésű „fahrt” pedig „h” nélkül írva angolul ugyan szintén egy ige, viszont az illetlenebb fajtából. A nyelvtani összecsengések viszont jól jöhetnek.

Bár a családi kasszának nem hiányzott túlságosan, mégis vettem egy nagy levegőt, és jelenleg a második tanfolyamon nyüstölöm a der-die-dast. Tudom ugyanis, hogy nyugdíjaskoromig nem valószínű, hogy lesz még egyszer egy ilyen periódus, amikor minden hétköznap délelőttömet ilyesmire szánhatom, azt pedig sajna tudom, hogy hány évembe került, hogy a mai szintemre jussak angolból. Azon is tűnődöm, hogy mégis be kéne íratni a Nagyot is angolra, mivel a suliban csak negyediktől tanulnak idegen nyelvet, mivel a fogékonysága megvan már, magyarul kitűnően ír és olvas, és így sem egy év alatt fog folyékonyan beszélni, márpedig sikerélmény a gyereknek is kell.

A fiamat nem kell biztatni, ő az egyetlen, aki egy év alatt tudom, tökéletesen fog elsajátítani egy nyelvet. Ma még kétszavas mondatoknál többet nem mond, és kezét feltéve „Visz” felszólítással kér arra, vigyem fel a lépcsőn, tehát a ragozással is vannak gondok, de mégis, oviba indulás táján már egész biztos, hogy versikéket és egész mondatokat fog mondani, nem is szólva arról, hogy mindent tökéletesen ért már jó ideje, amit mi mondunk neki. Ez rólam, német beszélgetőpartner esetében még jó sokáig nem lesz elmondható, de fő a pozitív hozzáállás. Kaját és kávét mindenesetre már egész mondatban is tudok kérni.

Vakmacska