Megérkeztek azok a félelmetes fogak. Bár szerintem még nem a szörnyű kategória, de azért mi is megérezzük. Többször kel fel Kata éjjel, vagy éppen nem. Soha nem lehet előre tudni. Komolyan mondom olyan, mint a lottó. Vagy bejön, vagy nem. (Annyi különbséggel, hogy többször nyerünk, mint egy ötöst.) Akárhogy számolom, már három fehérség mosolyog vissza a szájából. De azért nem bánnám, ha már az ötös is bejönne, nem csak egy fog.

És amíg leírtam ezt a három kezdő sort, igen, Kata lenyalta férjem papucsának a talpát. Feltűnő volt a csend, gondoltam utána eredek… Ült sunyin a papuccsal, rám sandított, majd egy hirtelen mozdulattal rányalt, csak hogy ne érjek oda időben. Két okból szokott csendben lenni. Egyik, ha épp valami sunyiságot csinál, (piszkálja a konnektort – be van dugva védelemmel – papucs után vadászik, kukát akar borogatni, szekrény alá tolja a cumit, stb…) vagy ha bekakil. (Egyébként nem csak lenyalta a papucsot, be is kakilt, dupla öröm, már vagy egy fél órája írok, mégsem haladok.) Az apja szokott így közelíteni felé: „Ej, de csendben vagy, mint aki beszart!” És azzal a lendülettel már viszi is pelenkázni.

Továbbá kérem szépen… beleszól az ügyekbe. Ávávávvbbeeebe. Közben olyan értelmesen néz, hogy én érzem magam hülyének, amiért nem értem. De mindig bólogatok neki, hogy „Persze, Kata, ahogy akarod.”

Mint a múltkor említettem, nem sokat van a járókában, csak ha fontos dolgom van, és nem akarom „felügyelet” nélkül hagyni. De ha szépen eljátszik benne, akkor nem veszem ki. Ha megunja, úgyis feláll, és elkezdi „rázni” a rácsot, hogy elege van a bezártságból. Szerintem még nem fedezte fel teljesen a lakást, mert ha kint van, és nem a járókában, akkor sokszor odamászik hozzá, a rácsok segítségével felhúzza magát, és ugyanúgy sír, mint ha ki kellene onnan vennem. Még nem esett le neki, hogy most kint van, csak a másik oldalról látja a rácsot.

Az, hogy konyhatündér lesz, már most megmutatkozik. Ha bemegyek a konyhába, olyan nincs, hogy ne másszon utánam, és figyelje a teendőket. Természetesen nem csinálok/készítek olyan ételt, ami veszélyes lehet rá vonatkoztatva az ott tartózkodása alatt. (Azzal megvárom, míg a férjem hazaér, és besegít.) De nagyon szereti nézni, ahogy kavarom a levest, ahogy mosogatok, ahogy tésztát gyúrok. Alig várom, hogy hozhassam a kis sámlit, és segítsen tésztát szaggatni. A kedvenc házimunkája a porszívózás. De csak nézni. Amint jön a kis fekete monstrum, máris kezdi a sikongatást. Mintha a 10 évvel ezelőtti barátnőjét látná újra. Persze követi is mindenhová, nehogy lemaradjon valamiről. A botturmixot is szereti. Tudja, hogy akkor valami új finomság jön. (Kivéve, mikor jön a foga, mert akkor nem hajlandó semmit sem megenni a tejen kívül.) Korának megfelelően eddig mindent megevett, és ízlett neki. Nem olyan, mint az anyja. Amikor kicsi voltam, anyukám nem győzött mentegetőzni a védőnőnél és a gyerekorvosnál, hogy nem éheztet engem, egyszerűen nem eszem. Még rémlik emlékeimben, hogy folyamatosan étvágynövelőket kellett szednem, de nem használtak semmit sem. Egyszerűen ilyen alkat voltam. Sajnos csak 23 éves koromig, utána beindult a gépezet... A családi fotóalbumban emlékezetes helye van annak a képnek, ahol tökig sütőtökös vagyok, mert annyira nem ízlett. Nagyon büszke voltam, mikor Kata először habzsolta a sütőtökpürét, hogy bezzeg neki ízlik.

Szeret az apukájával meccset nézni. Olyankor mindig irigylésre méltóan figyel. Van „saját márkás”, azaz olyan színű és feliratú kombidressze is. Az érdekesség abban merül ki, hogy amint ráadjuk, fél órán belül lehányja. De mindig. Előtte, és utána sosem teszi ezt, de amint rajta van ez a színű dressz, (ezzel a felirattal) máris rákomponál egy szép fehér, túrós állagú masszát. Miért???

Viszont teljesen kétségbe vagyok esve a felejtés miatt. Szinte alig emlékszem arra, hogy milyen volt, amikor még „pici” volt. Amikor még nem tudott mászni, csak pislogott az ágyon fekve, miközben kilométereket írt le a kezével és a lábával. Már egy 70 cm-es kis emberke fekszik az ölemben szoptatás közben, és nem emlékszem milyen volt, amikor még csak 50 volt. (Néha „visszamérem”, hogy mekkora volt, de az nem olyan…) Teljesen más az arca is, folyamatosan alakul, alig hasonlít az újszülött énjére. Szinte hetente meg kell néznem a fényképeket, hogy emlékezzek. Kissé szögletesebb volt az arca, most már picit teltebb. Nem volt ilyen erős, még „bő” volt rajta a bőr. Tudom, hogy ez a normális, mármint a változásban, na de a felejtésben is? Azt még elhiszem, hogy a természet gondoskodik arról, hogy a szülés ne éljen olyan rémesen az emlékezetünkben. (Hozzáteszem – nem azért, mert dicsekedni szeretnék de – amíg „átballagtam” az őrzőbe, már útközben azt mondtam, hogy ezt bármikor végigcsinálnám még egyszer, annyira jó élmény volt.) De miért kezdem tompábban látni az újszülött kort? Nem volt rémes, hogy el kellene felejteni. De ha ezen múlik, akkor naponta végignézem mind a százezer képet, mert folyamatosan melegséggel tölti be a szívem. Minden egyes perc, akár meg van örökítve, akár nincs.

OriasCJ

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?