Úgy gondoltam, hogy a sok szüléstörténet olvasása után végre megírom az én történetemet is, már csak azért is, hogy senki ne keseredjen el, lehet mindig még rosszabb, és akkor is lehet győztesen kikerülni belőle. Második terhességem egyáltalán nem a megszokott módon zajlott. Az elején kiderült, hogy a rákszűrésem eredménye P4, CIN III. Teherbe esésem előtt nem egészen egy évvel még P2-es eredményem volt.
A terhesség alatt két műtét, a második a 30. héten, onnantól kezdtük a centit vágni. Minden nap azzal keltem, csak még ezt a napot húzzuk ki valahogy, és minden este hálás voltam, hogy ezen a napon is túl vagyunk és még nőhet bent a kisfiam. Végig az tartotta bennem az erőt, hogy meg kell gyógyulnom, nekem őt és a testvérét is fel kell nevelnem.
Teltek-múltak a napok és a hetek, és egyre magabiztosabb voltam, hogy most már minden rendben lesz. A második műtét óta arra készültem, hogy ha szülünk, az császár lesz, mert azt mondták, természetes úton nem fog menni. Viszont én mindenféleképpen szerettem volna megpróbálni, újra átélni, valahogy másképp, tisztább fejjel, mint az elsőt. Mikor rákérdeztem és mondtam az orvosomnak, azt mondta, hogy akkor próbáljuk meg. Ha megy, megy, ha nem megy, akkor megyünk a műtőbe. Arra viszont felkészített, hogy igazából semmi tapasztalatuk nincs ilyen szüléssel kapcsolatban, ahol már nincs is igazán méhnyak. Így nem tudtuk, hogy egyáltalán megindul-e, és ha megindul, akkor mi lesz, fogok-e tágulni vagy sem. Bújtam a netet, hátha találok valamit, ami legalább egy kicsit is hasonlít valamiben arra, ami rám vár.
A kiírt nap előtti hajnalon arra ébredtem, hogy valami fájdogál. Kimentem a wc-re, de annyira nem hittem, hogy ez már a szülés kezdete lehet, hogy első körben visszafeküdtem még aludni egyet. Igen ám, de ekkor éreztem, hogy elkezd szivárogni a magzatvíz. Nem akartam eláztatni az ágyat, így inkább felkeltem, hogy jobban tudjak figyelni az események alakulására. Féltem, vártam, nem voltak percben mérhető, figyelhető fájásaim, inkább egybefolyó, állandó fájdalmat éreztem. Mondom, ennek fele sem tréfa, nem tudom, mikor kell indulnunk. Lezuhanyoztam, kicsit erősödtek a fájások, főztem egy kávét a páromnak, összepakoltam a táskám. Felébresztettem a családot: a páromat, hogy készüljön, megyünk szülni, édesanyámat meg hogy elmegyünk, figyeljen a nagyfiunkra, aki édesen aludt a nagyágyon, felkészítve arra, ha egyáltalán lehet egy alig kétévest, hogy anya el fog tűnni pár napra. Ekkor még nem tudtam, hogy alig másfél nap múlva már otthon is leszek.
6 óra 10 perckor ültünk be az autóba és 10 perc múlva, mikor a szülészet előtt kiszálltam, elfolyt a magzatvíz, igazi özönvízszerűen. Felmentünk a negyedikre, őrületes teltház, hogy nekem mindig sikerül ezt kifognom, első kisfiam is frontra született és most is az volt. Fél 7-kor megvizsgált az ügyeletes szülésznő és orvos, alig kétujjnyi tágulás. Felrakták a ctg-t, az mutatta a folyamatos fájást, de még mindig elviselhető határon belül. Levették a gépet, mert kellett másnak. Szerencsém volt, mert nekem legalább még egy szék jutott. Akik utánam jöttek, azoknak már nem jutott semmi, maximum a folyosó. Beszélgetni próbáltam a gyerekek apjával, de nem igazán ment, figyeltem a másik három kismamát a szobában és irigykedtem, mennyivel előrébb járnak (nekem akkor nagyon úgy tűnt). Vártam a percet, mikor durvul el és borulok ki teljesen ettől az együttvajúdástól. Pont azért esett a választásom erre a kórházra, mert nagyon kulturált, szuper, egyágyas vajúdószobái vannak.
Negyed 8-kor éreztem, hogy irány a wc, nem gondoltam másra, hisz még nem tartunk ott, gondoltam én, de rájöttem, hogy ez bizony már tolófájásra hasonlító „valami”. A párom elment a szülésznőért, aki értetlenül állt előttem, hogy ez hogy lehet. Megvizsgáltak és már bő négyujjnyira voltam kitágulva. Egy szabad szülőszoba volt, arra fenntartva, hogy ha valakinek beindul a sok vajúdó nő közül, legyen helye, és ez szerencsémre én voltam.
A doktornőm már úton volt, de újra rá kellett telefonálni, hogy ha nem szeretné lekésni a szülésemet, siessen. Mikor megérkezett, átöltözni vagy bármi másra már nem volt ideje, mert mikor megvizsgált, azzal a lendülettel tűnt el a méhszájam. Mintha ott sem lett volna. Gőzerővel tört rám a fájdalom, akkor úgy éreztem, az elmúlt pár óra tinglitanglija most visszaüt, és egyben kapom meg az elmaradt fájdalmakat. Ráharaptam a párnára és nyomtam. Nem sokat, hármat, és kint volt az én gyönyörű és egészséges kisfiam 8 óra 26 perckor 52 cm-rel és 3850 grammal. Se nyisszantás, se repedés, úgy száguldott ki, mint a villám, érezte ő, hogy a sok megpróbáltatás után idekint sokkal jobb lesz neki.
Rátették a mellkasomra és tudtam, mindent megért az elmúlt pár hónap szenvedése, felemelkedése és mélybe zuhanása. Ekkor már csak sírni tudtam, kijöttek azok a könnyek is, amik bent maradtak, mert erősnek kellett lenni, kijött minden. Tudtam, hogy vár még rám egy műtét, de nem tudtam, hogy kell-e kezelés vagy bármi más. Azt tudtam, hogy küzdenem kell az életemért, még erősebben, mint eddig.
Ma már túl vagyok rajta, nem kellett kemoterápia, 27 hónappal a szülés után, folyamatos ellenőrzés mellett, tünetmentes vagyok. Pénteken voltam az esedékes rákszűrésen, reményeim szerint két hét múlva egy újabb negatív lelettel a kezemben folytathatom az életem.
Elnézést a kicsit hosszúra nyúlt írásomért, amiben maga a szülés villámtörténet, de nagyon fontosnak tartom, hogy a saját példámmal is felhívjam arra a figyelmet, hogy mennyire fontos a rákszűrést elvégeztetni minden évben. Az időben észrevett méhnyakrák gyógyítható.
Darkness
