A szülésem történetét ott kezdeném, hogy 20 év körüli voltam, amikor közölték velem, hogy nem lehet gyerekem. Most 38 éves vagyok, jobb oldali petefészekcisztám volt, mikor megfogant a fiam. A terhességet elég jól bírtam, nagyon jó volt a légkör mind itthon, mind a munkahelyemen. A 30. hét körül nagyon elkezdett fájni a lábam, amúgy minden rendben volt.
A 34. héten mentem kontrollra a védőnőmhöz. Kicsit magasabb volt a vérnyomásom, azt mondta, várjunk 5 percet, mert sosem volt gond a vérnyomásommal. 5 perc múlva magasabb volt. Hívta a dokimat, aki belgyógyra küldött. Ott már 180 fölötti volt. Ők is hívták a dokim, aki felhívott a szülészetre. Megmérte: 210. Kérte, hogy menjek vele. Össze-vissza telefonált, én meg néztem, nem fájt semmim. Majd odajött hozzám és azt mondta, ne izguljak, de most azonnal császárra van szükség.
Hirtelen rengetegen körülöttem, miközben vetkőztettek, hívtam anyut, hogy szülök, (nagyon megijedt szegény, nem volt időm további beszélgetésre). A férjem éjszakás volt, tudtam, hogy nem veszi fel a telefont. Az jutott az eszembe, hogy el sem köszöntem tőle, hadd aludjon, csak a szokásos rutinvizsgálatra megyek. Cikázott minden a fejemben, miközben azt kérdezgettem folyamatosan, hogy mi van a fiammal. Kérdezik a nevét, de mi még nem döntöttük, csak azt tudom, hogy a férjem az ő nevét szeretné. Hát legyen István (csak egészséges legyen, nem igaz?)
Nagyon aranyos volt mindenki, de mintha ők is olyan ijedtek lettek volna, mint én. Nem sírtam, csak rettenetes félelem fogott el. Átvittek a műtőbe, még több ember. Ott már mérhetetlen volt a vérnyomásom. Iszonyú lassan telik az idő, kezdek nagyon rosszul lenni, de a maszkot nem szabad feltenni, amíg nincs minden kész. A dokim szól az altatósnak, hogy mehet, majd ébredés, anyu és a férjem az ágyamnál. A fiam jól van, de átvitték egy távoli város intézetébe, a mi kórházunkban nincs olyan felszerelés, amire a fiamnak szüksége van.
Ő két hetet töltött ott, én itt (nem ment le a vérnyomásom). Tejem már van a második naptól. Férjem minden reggel viszi Istinek. Később elmondják az orvosok, hogy terhességi toxémia miatt kellett azonnal császármetszést végrehajtani. Tényleg, de tényleg mindenki aranyos a kórházban. Sorolhatnám, mennyire sokat segítettek és segítenek a mai napig. Az újszülöttes, aki először tartotta a kezében a fiamat, a múlt héten vitt minket orvoshoz, bármikor hívhatom.
Isti már 5 hónapos Icp-je van, hetente torna, de jól van. Végigneveti a napot. Szinte egész nap játszunk. Sajnos sokszor bevillan az a mérhetetlen ijedelem és kétségbeesés, amit akkor éreztem, amikor az orvosom elém állt, megfogta a vállam, a szemembe nézett és azt mondta, hogy NAGYON GYORSAN VETKŐZZÖN, MŰTÉT. Szóval ez az én történetem szerencsére happy enddel. Köszönet érte mindenkinek!
Ha nem pont az nap kell mennem vizsgálatra, akkor a fiam most biztos nincs velünk és talán én sem.
Csillus
