Időnként fel-felmerül itt is a gyógyszeres terhesség-megszakítás. Gondoltam, megosztom veletek, hogy ezt én hogyan éltem meg Hollandiában.

2011 közepén pont a szülinapom előtt kétcsíkosat teszteltem. Ekkor már tíz hónapja próbálkoztunk, szóval nagy volt az öröm, hogy végre sikerült. Bekerültünk a rendszerbe, nyolchetesen volt az első ultrahang, szívhang látszik, minden okénak tűnik. Ezután ajánlotta az egyik kollégám az ő szülésznőjüket, akivel fel is vettük a kapcsolatot gyorsan. Hollandiában a terhesgondozást, amíg problémamentesnek mondható, szülésznők csinálják, orvossal az ember nem találkozik egyáltalán. Ezen a környéken a szülésznők a kórházban dolgoznak, nem lehet őket választani. Jó eséllyel mindig máshoz kerül az ember, ezért örültem annak, hogy megtudtam, hogy van „magán” is – akit egyébként ugyanúgy fedez a biztosító. Szóval gyors időpont-egyeztetés, megbeszélés, ultrahang még mindig szuper, ha van valami, telefonáljak nyugodtan és rögtön.

Így telt el még két hét. Aztán vérezni kezdtem. Előtte is volt kis pecsételés, de ez élénkvörös volt. Rögtön felhívtam a szülésznőt, hogy úgy sejtem gond van. Húsz perc múlva találkoztunk a házunkban, ahol egy gyors ultrahang-vizsgálat után megállapította, hogy itt bizony baj van. Azt mondta, ő nem mondhatja ezt ki, be kell mennem a kórházba, csak orvos állapíthatja meg a vetélést. És lehetőleg ne vezessek, mert bármikor elönthet a vér.

A férjem épp nem volt a környéken, így egy barátunk vitt be a kórházba. A kórházban a doki megvizsgált, majd kimondta, amit már úgyis tudtam. Azt mondta, három lehetőség közül választhatok. 1. Megvárom, míg távozik magától. Elindult, de hetekig is eltarthat. 2. Gyógyszer. Az első tabletta ott a kórházban, a másodikat 48 (ha jól emlékszem) óra múlva kell felhelyezni a hüvelybe, az elindítja a „szülést”. 3. Műtét, de leghamarabb két hét múlvára van lehetőség.

Őszintén szólva eléggé ledöbbentem, úgy éreztem, ez nem igazi választási lehetőség, de mindegy. Mondtam, hogy akkor legyen a gyógyszer. Megkaptam a tablettát és egy receptet, hogy a hüvelybe felrakásra kerülőt váltsam ki a gyógyszertárban. Annyit mondott még, hogy amikor feltesszük a másikat, ne legyek egyedül, valaki maradjon velem otthon. Majd utamra bocsátott. Akkor a döbbenettől, sokktól őszintén nem voltam a helyzet magaslatán én sem, még annyit kérdeztem meg kutyafuttában, hogy vehetek-e be fájdalomcsillapítót (egy bizonyos fajtából), mire mondta, hogy persze, a magzatnak már úgyis mindegy.

Mire hazaértem, a férjem is otthon volt (ő telefonon tudta meg a hírt), így együtt mentünk el a gyógyszertárba kiváltani a második adagot. Amikor odaadtuk a receptet, a gyógyszerész rögtön betessékelt egy kis irodába, és belekezdett egy kiselőadásba, hogy tudjuk-e, mi ez, jól meggondoltuk-e és hasonlók. Bámulatos hidegvérről tanúbizonyságot téve nem küldtem el a picsába azzal a lendülettel, hanem szépen elmeséltem neki, hogy mi bizony szerettük volna, de nem úgy alakult. Így utólag nem ítélkezni akar ő szerintem, csak rosszul jött ki. Nem győzött utána elnézést kérni.

Megkaptuk a cuccot, hazamentünk várni. Következő napra a férjemet nem engedtél el a munkahelyéről (ez szintén egy szép történet, mert egy helyen dolgoztunk, tudták, hogy mi a helyzet, de mindegy, ez egy ilyen hely volt, felmondtunk azóta mindketten), az egyik barátunk volt vele otthon, aki épp nem dolgozott.  A nap közben eltelt, egyre sűrűsödő, de viselhető fájdalommal. Aztán jött az este.

És itt kezdődött az igazán nehéz része. Mert nem tudtuk, mire várunk. Addigra görcsöltem, véreztem, de nem öntött el a vér, ahogy a szülésznőm ezt előrevetítette. Nem tudtuk, mi a normális és mi nem az. Semmilyen infót nem adtak a kórházban. Bújtam a netet, de ott sem sok infót találtam.

Este 7 körül felhívtam a szülésznőt, hogy igazán pánikban vagyok, nem tudom, mi történik, nem tudom, mire számítsak. Jönnek itt mindenféle darabok, de ez már az? Kedves volt, eljött hozzánk. Az első kérdése az volt, van-e lázam. Mondom, nem tudom, de vettem be fájdalomcsillapítót, szóval ha lenne egyébként, akkor sem biztos, hogy látszik. Erre jól leteremtett, hogy nem szabad lázcsillapító hatású fájdalomcsillapítót bevenni, mert a láz/hőemelkedés komoly fertőzés első jele lehet (bele lehet halni… ez nem olyasmi, amit az ember szívesen hall a fürdőszobája közepén), és egyébként is ebben a fajta fájdalomcsillapítóban vérhígító van, ami ilyenkor szintén nem jó, Csak lestem, mint a luki nyúl. De jó, hogy pont ezt az egy dolgot kérdeztem meg konkrétan a dokitól…

Megmérte, hőemelkedésem volt, ettől szintén nem lettünk nyugodtabbak. A szülésznő felhívta a helyi kórházat, hogy ez a helyzet, lázcsillapító után hőemelkedésem van, ő így nem nyugodt (én sem voltam az, de ez mondjuk részletkérdés). A kórház pedig közölte, hogy márpedig tessék szépen otthon maradni, ők nem fognak velem foglalkozni.

Két dolog dolgozott bennem akkor nagyon. Az egyik, hogy pánikban voltam, nem tudtam, mi lesz, megyünk itt bele az éjszakába – abszolút tehetetlenség. A másik, hogy még sosem volt semmilyen műtétem, szóval annyira nem rohannék én önként a kés alá sem, akkor sem, ha lehetne, de egyébként meg nem is lehet. Beszélgettünk még egy sort a szülésznővel, elmondta, hogy ezek nem azok a darabok, kb. hogy néz ki, mire számítsak, várjak türelemmel, mérjem óránként a lázamat, ne vegyek be, ha lehet, semmit a továbbiakban, és ha a hőm feljebb megy, vagy végképp pánikban vagyok, akkor indulás a határ túloldalára (Belgium itt van a szomszédban), mert onnan nem fognak elküldeni. A helyi kórházból valószínűleg igen, de ha gondolom, hívjam fel őket nyugodtan, vesztenivalóm nincs. (Itt a sürgősségire, ügyeletre sem lehet csak úgy besétálni, először telefonálni kell, és a telefonos diszpécser dönti el, hogy hajlandóak-e foglalkozni veled. Nem tudom, ez a mi régiónkra jellemző-e csak, vagy országosan ez a helyzet.)

Így mentünk bele az éjszakába, jöttek a fájások, jóga, torna, zuhany. Elvajúdgattam ott a nappaliban. Aztán volt egy pont, amikor már csak négykézláb tudtam kimenni a vécére, este 11 körül. Másnap 8-kor lett volna esedékes a hüvelytabletta. Mondom, arra semmi esély, hogy én ezt reggel 8-ig csináljam, és még utána jön a java. Nem is tudom, mit remélve felhívtam még egyszer a helyi kórházat, elmondtam, mi a helyzet, rosszul vagyok, jobb lenne ezt mégis ellenőrzött körülmények között csinálni. Mondták, mindjárt visszahívnak. Eltelt egy óra és semmi.

Közben szenvedtem azért rendesen, és persze dolgozott bennem a veszteség. Mert az ember végigéli a szülést, de annak legalább ha vége, van értelme. Legtöbbször öröm, boldogság. Ezek itt mind hiányoztak. Éjfél után nem sokkal aztán vége lett. Kint volt. Még mielőtt a kórház visszahívott volna. A szülésznő azt kérte, hogy mutassam meg neki, ha megvan, mert látni szeretné, hogy egészben távozott-e. A kórházban csak a vérzés elállta után fogadnak kontrollra. Másnap eljött, megnézte, rendben találta. Mi pedig eltemettük a kertben.

Így visszatekintve azt mondom, hogy ha még egyszer meg kellene történnie, akkor még egyszer ezt a lehetőséget választanám. Maximum három nap. Nekem ennyi megér, hogy elkerüljem az operációt, még ha rutin is. Plusz így a lezárás könnyebb volt talán. Nekem. Ott voltam, észnél voltam, végigcsináltam, eltemettem, lehetett továbbmenni. Szóval alapvetően, bár azt hiszem, ez az írásból nem biztos, hogy átjön, abszolút a tabletta mellett vagyok, és ha már át kellett ezen mennünk, örülök, hogy volt lehetőség ezzel a módszerrel.

De nekem az ellenőrzött körülmények nagyon hiányoztak. És nem csak arról van szó, hogy kvázi vérfürdőt rendeztünk a házban, mert azt az ember feltakarítja végül, de hogy biztonságban érzed magad, van a környéken képzett ellátás, ha esetleg elájulnál, és rosszra fordulnának a dolgok… (Még mielőtt: a férjem nagyon kedves, aranyos, szupportív, leküzdötte, hogy rosszul van a vértől, de nem orvos és nem ápoló. Azt a terhet rátenni, hogy majd ő gondoskodjon rólam ebben a helyzetben, mérje fel, hogy mikor van igazán nagy baj… felelőtlenség volt szerintem.

hollandrémület