Úgy tűnik, sokan találják problémásnak a családi-társadalmi hierarchia jelenlegi helyzetét, különösen a gyerek helyét a rangsorban. Egy rakás könyv foglalkozik azzal, miért rossz az, ha a gyerek látszólag egyenrangú velünk, illetve egyértelműen ő parancsol a felnőttnek, más könyvek pedig mindenféle módszertant is ajánlanak a senkinek sem jó helyzet leküzdésére. Itt van mindjárt kettő, Michael Winterhofftól a Miért válnak zsarnokká a gyerekeink, avagy a gyerekkor elrablása, és az amerikai Beth A. Grosshans Ki az úr a háznál? című könyve. Előrebocsátom, csak társadalmi szinten érzékelem magam a jelenséget. Bár volt már arra példa, amikor a család egyik tagja megjegyezte, hogy már megint a nyúl viszi a puskát, én magam nem tartottam tragikusnak, ha „a gyerek dönt” jelenség megmarad azon a szinten, hogy mennyit kér a tányérjába, vagy ő akarja kiválasztani, melyik cipőben indul iskolába.
Michael Winterhoff könyve (Miért válnak zsarnokká a gyerekeink?) a német társadalom gyermekeit vette alapul a példáknál. Bár a „poroszos” nevelés ugye a porosz területről indult, a könyv alapján a mai német iskola-óvoda cseppet sem poroszos. Óvodában semmilyen foglalkozás nem kötelező, nem muszáj „időre” beérni, és ami talán a legmeglepőbb, a felnőtt inkább „megfigyelő” szerepet tölt be, tehát a sarokba egyedül elhúzódó gyereket nem kézen fogja, és bevezeti a játszó többiek közé, hanem jelzi a szülőknek, hogy talán pszichológus segítségét vegyék igénybe. (Nemcsak a könyv írója, én is meglehetős rökönnyel állok a jelenség előtt.) A könyv alapján a szülő a „partnerség” jegyében hajlamos szegény gyerekre terhelni a felnőttproblémákat is, és tanácsot kér tőle – legyen az új partner, lakáskölcsön vagy a sógornővel való veszekedés mélyebb bugyrai.
A könyv azt is erősen kifogásolja, hogy sok nevelő pusztán arra törekszik, hogy „megértse”, mi van a verekedés, agresszív viselkedés, begubózás stb. mögött – csak úgy, mint a könyv írója, én is úgy gondolom, hogy szomorú, ha Lucának válnak a szülei, vagy meghalt Zsolti nagymamája, de attól még nem lehet Lucának rugdosni az óvó nénit, vagy Zsoltinak végigverni a fél kiscsoportot. Persze hogy segíthet a pszichológus, de addig sem lehet ezeket megtenni, amíg nem rendeződnek a dolgok. A szerző szerint sajnos terjedő gyakorlat az is, hogy puszta odafigyeléssel, egyéni foglalkozással is javítható magatartászavarokat is betegségként és gyógyszerrel próbálnak kezelni.
A túl korán partnerként kezelt vagy épp teljhatalommal felruházott gyerek aztán felnőttkorában iszonyú pofonokkal szembesülhet, írja a könyv, amikor a „normális” munkahelyi követelményekkel kéne megküzdenie, vagy azokkal a mindennapi és rendkívüli frusztrációkkal, amivel mi felnőttek sajnos előbb-utóbb mindannyian találkozunk.
A legijesztőbb azonban az a vízió, amit a szerző a könyv végén közöl – egyfajta gyerekgyűlölő, gyermekellenes társadalom, ahol idegesítő, terrorizáló, kellemetlen, zavaró tényezőként jelennek meg a gyerekek. Bár a magyar társadalom még általában gyermekszeretőnek mutatkozik – na nem az akadálymentes közlekedés területén, például – de a Porontyon és más helyeken is felbukkant már olyan vélemény, hogy a gyerek zavarja a pihenést, a mindennapi életet, a karriert, elviselhetetlen és idegesítő (nem „néha”, hanem „általában” - ez itt a különbség a régi időkhöz képest), és ezzel párhuzamosan növekszik azok száma, akik tudatosan, és NEM feltétlenül anyagi okból nem vállalnak gyereket, és a máséból sem kérnek, félórára sem, köszönik.
Michael Winterhoff: Miért válnak zsarnokká a gyerekeink?
Dialóg Campus Kiadó, 2010.
2780 Ft
A könyv gondolatébresztő, és mivel a problémát összetettnek látja, nem is kínál fel egyszerűen alkalmazható megoldást. Nem úgy a dolog, hm, gyakorlati oldaláról közelítő másik mű, az amerikai Beth A. Grosshans Ki az úr a háznál? c. könyve. E mű szerzője szerint lényegében pofonegyszerű leszokni holmi rossz szokásokról vagy megváltoztatni a felborult családi hierarchiát, ha az általa „létrának” nevezett módszert alkalmazzák – ami szép, elegáns tudományos megfogalmazása annak, amit én egyszerűen következetességnek és határozottságnak hívnák, köznyelvi fordulattal úgy szokták mondani, hogy nem a nyúl viszi a puskát, a felnőtt meg ne csináljon segget a szájából. Ez remekül hangzik, kár, hogy épp egyik anyatársammal vitattam meg a minap, hogy kibújni a bőréből és saját jelleme ellen viselkedni a felnőttnek sem könnyű – ha valakinek nem erős oldala a következetesség, az bajban van.
A „létra” elolvasásom alapján annyi, mint a régi vicc enyhébb alkalmazása (amikor a probléma először jelentkezik, szépen kérünk, utána felszólítunk, utána következmény – a viccben a paraszt ugye csak így szól „egy”….), azt viszont nem értem, hogy miért pont az a megoldás, hogy a figyelmeztetés ellenére megmaradó „szófogadatlanság” esetén a gyereket a szobájába küldjük (mintha Felicitásznál olvastam volna hasonlót…), dühöngés esetén pedig „szoros szülői ölelést” alkalmazunk. Főleg ott látom ezt kissé kevésbé alkalmazhatónak, ahol több gyerek van, mint szoba… Illetve ha a gyerek komoly testi erővel rendelkezik, és nagyobb hiszti esetén a szoros szülői ölelés esetleg a traumatológián végződhet. Illetve nem értem, miért pont a szobába küldés a végső lépés, miért nem épp valami más?
Ami viszont tetszett, az a nevelési-hozzáállási stílus alapján a szülői típusok kategorizálása, nem az ősrégi szigorú, megfelelő meg laissez-faire, hanem egy részben ezt átfedő, de mégiscsak más besorolás – a megengedő, a kényeztető, a megkövetelő és a távolságtartó típust sorolja fel a könyv, valamint a „hatékony” szülőt mint kívánt mintát. Rémülten fedeztem fel a „távolságtartó” szülő szinte összes vonását magamban – a vázolt példák és eredményeik alapján. Más kérdés, hogy felnőtt ember mennyire tud kibújni a saját bőréből, és lényegesen, tudatosan változtatni nevelési stílusán.
Beth A. Grosshans Ki az úr a háznál?
Park Kiadó, 2010.
3500 Ft
Vakmacska
