Az emberiség megérett a pusztulásra, állapítottam meg ősszel, amikor balszerencsénkre a glamúrnapok táján vettük észre, hogy a Nagy minden szóba jöhető őszi és téli kabátját kinőtte, a meteoromókusok szerint meg jön a hideg. Elnéztük a próbafülke és a pénztárak előtt hosszan kígyózó sorokat, mintha ingyen adnának mindent, az előttünk álló jólöltözött huszonéves srác például két farmerral és három inggel vonult, talán kirabolhatták a lakását szegénynek.
Miután némi próbálgatás után („apád már rég elmenekült volna, fiam”) megvettük az őszit és kis hezitálás után a télit is, megállapítottam, hogy az amúgy átlagárúnak számító kabátokért fizetett összeg nagyjából a hatszorosa annak, amit én múlt évben télikabátra költöttem – van rajta márkanév, így kevésbé feltűnő, hogy egy belvárosi turkálóban jutottam hozzá, nagyjából egy egyszemélyes, szolid éttermi vacsora vagy két jobb mozijegy áráért. És amit nyilván tovább fogok hordani, mint a kamasz lányom.
Ahogy körülnézek, máshol is tipikus a jelenség. A gyereken márkás sportcipő, felismerhető gyártójú minőségi kabát, kisebbeknek tutira vízálló csizma, középiskolás kezében okosteló, haja frissen fodrászolva, apját elnézve már csak egy nagyobb nejlonszatyrot kéne a kezébe adni, hogy az emberek adakozni kezdjenek neki az utcán, pedig van rendes állása, jövedelme, valamint 15 éves bőrkabátja, kínai kockásinge és szupermarketban vett cipője, még nem dobja ki, majd ha a másik oldalon is telibe reped a talpa. Addig nem ajánlott köpésbe vagy kutyagumiba lépni.
Kutatást nem csináltam, de mintha a felső tagozat legfelső osztályai és a középiskola lenne ilyen szempontból a legköltségesebb, sokan akarnak a papa-mama pénzén villogni, ahelyett hogy valami saját teljesítménnyel érnék el a népszerűséget. A mi viszonylag szerény osztályunkból is rémülten nézett ki a múltkori mozi alatt az ofő, de jó, hogy olcsón kaptuk a jegyet, de kedves szülők, nem lehetne rávenni a sarjakat, hogy akkor már ne költsenek ezreseket vödörnyi popcornra meg kólára, csak mert csörgött a zsebükben a pénz?
Nekem még sose volt márkás cipőm, sóhajtja közben Eszter, aki tanári fizetésből nevel két gyereket, minden számla befizetve, gyerekek rendesen járatva, csak ő néz ki úgy, mint aki megrekedt a 90-es évek nyolcadik általánosában, farmer, pufikabát, agyonhordott sportcipő, szerencséje, hogy a külseje is elég diáklányos, bár pont attól feltűnő, hogy se smink, se velencei álom stílusú köröm, se hófehér divatcsuka, amit a valódi tinédzserek hordanak a villamoson.
Majdnem minden gyerekes szülőnek van pár nehéz éve, amikor valahogy nem vesz magának semmit, mert lakásra, babakelengyére, akármire kell. Később is jöhetnek kemény évek, ha beüt a betegség, munkanélküliség, amikor az a legkevésbé fontos, mikor vettünk utoljára új cipőt és mikor jártunk utoljára a fodrásznál, a játszótéren úgyse nézi senki (egyébként de). Aztán elvileg a többség ismét dolgozik, keres, de ez csak akkor látszik rajta, ha munkaköri kötelesség, és kirúgnak, ha árufeltöltőnek öltözve mész a tárgyalásodra. A tini meg él és virul, és ha nem tudatosítjuk, akkor természetes, hogy van ájfón, mobilnet, sítábor, hajzselé, bazinagy sminkdoboz meg minden egyéb kellék, ami nélkül nem élet az élet. Anyám úgyis szarul néz ki, mit akar közel ötvenévesen. Vagy mégsem?
Megszokjuk, nyilván, a gyerek úgyis kinövi, venni úgyis kell, ha meg kell, ne nézzék ki az osztályban, megyünk a glamúrnapokra, majd lelkifurdalást érzünk, ha esetleg magunknak is veszünk valami sálat.
Elnyűtt, lestrapált, látványosan elhanyagolt középkorú férfiakat-nőket látok tömegével a buszon, nem koszosak, látom, vélhetően van munkájuk is, de az a táska, az a kabát, az a cipő! Tibornak, a lakótelepi ezermester mindentjavítónak se a kamaszokból van bevétele, középkorúak és idősek hordják befele a sarkatlanodott csizmát, füleszakadt táskát, cipzárjavesztett kabátot, amit fillérekért javít, főleg, ha rendszeres vendég vagy. A babakortól mindent megkapó kisded meg sok esetben akkor koppan először nagyot, amikor két hét alatt olvad el élete első, második, valahanyadik fizetése, jézus mária, anyám és apám miből fizette akkor a sítábort? Ja, lehet mégis volt oka annak, hogy a lánykori kabátjában rohangált, és a szomszéd Mari festette a haját, nem csak azért, mert az öregeim világéletükben igénytelenek voltak, mint a disznó.
Hacsak úgy nem.
Vakmacska
