A férjem (26) és én (26) gyerekkorunkban találkoztunk először, az óvodában. Ennek már lassan húsz éve. Az ovi után másfelé vitt minket az élet (vagyis a szüleink iskolába). Végül egy igen fájdalmas szakítás után találtam rá újra az interneten, hála a közösségi oldalaknak. Ennek most januárban lesz hat éve. A kezdeti nehézségek elég jól összekovácsoltak minket, és végül idén nyáron kötöttünk házasságot.
Én kislány korom óta szerettem volna családot, gyerekeket, de mindig bennem volt, hogy még nem alkalmas az időpont. A házassággal végre ez a gát is felszabadult...
A nászutunkon, amikor végre stressz nélkül kettesben tölthettünk két hetet, világított rá a férjem, hogy bár még mindig vannak az életünkben fontos dolgok (lakásfelújítás, eladás, családi ház építtetés), igazán belevághatunk a babaprojektbe. Miután tudatosult bennem a tény, hogy valóban így van, örömmámorban úsztam, és nem is keveset gyűrtük a lepedőt. Szent meggyőződésem volt, hogy elsőre össze fog jönni, hisz miért ne?!
Így amikor augusztusban megjött, eléggé csalódott voltam, azonban olvasgatás után szembesültem azzal, hogy nem olyan könnyű dolog teherbe esni, mint azt én elképzeltem. Éppen ezért elég könnyen elengedtem a dolgot, mondván, hogy biztos csak nem úgy jött ki a lépés. Addig is éljük a házaséletünket, és majd csak bekövetkezik a dolog.
Szeptemberben elkezdődött az iskola, és vele a számomra „fantasztikus” tankönyvrendelés/osztás/rámolás. Amikor pakoltuk a gyerekekkel a könyveket, az egyik stóc megemelése közben tompa szúró fájdalomra lettem figyelmes. Mivel első gondolatom az volt, hogy nehogy sérvet kapjak, csupán az emelgetést hagytam abba és nem foglalkoztam a dologgal.
Nem sokkal az eset után megjött a menzeszem, de nem a szokásos módon. Bár elég nagy a fájdalomküszöböm, végül fájdalomcsillapítóval voltam képes átvészelni az első két napot. A mai napig nem tudom, hogy vetélés volt-e, vagy csak egy erősebb vérzés (normál ideig tartott, semmi más nem volt szokatlan). Mégis ott motoszkál a fejemben, hogy lehet, hogy az első opció...
Mindezek ellenére folytattuk a gyerekprojektet, a férjem is lelkesen vetette bele ismét magát a munkába.
Most októberben meg voltam győződve róla, hogy sikerült! Más volt a közérzetem, a mellem szokatlanul érzékeny volt, főleg a mellbimbóm. Kezdtem beleélni magam, hogy végre babát várok.
A menzeszem is késett, ami még jobban alátámasztotta a gyanút. Már úgy voltam vele, hogy elmegyek és veszek tesztet, de nem mertem előre inni a medve bőrére, ki akartam várni a hónap végét.
Erre egy este szembesültem a vécén ülve, hogy vérzek... Ismét és szokásosan.
Ma, amikor nekiálltam újra erőt meríteni és elolvasni a ti csodás történeteiteket a sok hónap, sőt, év próbálkozásairól, és végül a kétségbeesés utáni csodás gyermekáldásról, mikor belefutottam Panna írásába, a „Vér és könnyek”-be, és összetörtem. Itt zokogtam a kanapén. Addig valahogy nem tudatosult még úgy a tény, hogy menstruálok. Persze ilyenkor a hormonok is szeretnek szórakozni velünk, de megszólaltak a félelmeim, a csalódottságom és a kétségbeesésem:
Talán túl sokat stresszelek a munkában? Fogynom kéne (bizony a középiskolás 60 kg súlyom már a múlté)? Nem táplálkozom elég egészségesen? Nem mozgok eleget? Több vitamint kéne szednem, netán terhesvitamint? Mi van, ha az évekkel ezelőtt szedett fogamzásgátló miatt nem esem teherbe? Vagy a középsulis felfázásom és az orvos rossz kezelése miatti vesemedence-gyulladásom miatt?
Netán valami szervi elégtelenségem van?
Mondhatjátok, hogy ne stresszeljek rá, ne görcsöljek, hiszen még csak három hónapja próbálkozunk (még leírni is nevetséges, főleg az olvasott történetek után), de mégis a kis lelkem most nagyon fáj, úgy vágyom a babára, és valamiért nem jön össze…
Tudom, hogy a férjem is csalódott, bár ő nem mutatja ki annyira.
Természetesen nem adom fel a reményt, mókás is lenne, hiszen alig telt el pár hónap, és nem hagyom, hogy elragadjanak az érzelmek és a negatív gondolatok! Bizakodom, hogy az elkövetkezendő tanítási szünetek alatt megfogan a gyermekünk, hiszen tudunk majd még jobban egymásra koncentrálni, nyugalomban és szeretetben.
Addig is veszek egy nagy levegőt és túlteszem magam ezen a drámai hangulaton, ami most uralkodik rajtam, letörlöm a könnyeimet, és újult erővel várom haza a férjemet a munkából.
Amíg pedig nincs baba, akit dajkáljak, dajkálom a cicánkat, hátha azt mondja egyszer csak: „Anya”!
Kata
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
