Amikor kamaszlányként arról beszélgettem a barátaimmal, milyen mókás lesz majd, amikor együtt tologatjuk a babakocsit a ligetben, olyan nagyon távolinak tűnt ez az időpont, hogy igazából bele sem gondoltunk. Tippelgettük, kinek lesz először gyereke, ki megy először férjhez (hiszen a gyerekhez férj is kell), és ki hol fog élni akkor, milyen állása lesz. Álmodoztunk arról, hogy milyen lesz felnőttnek lenni. Észre sem vettük és már bele is csöppentünk ebbe a létbe. A gyerekkori barátok közül szinte már mindenki házas és gyereke van (vagy tervezi, hogy lesz), van, akit messze sodort az élet, van, aki csak félórára lakik bringával. De a legérdekesebb átváltozás látni azt, hogy a legjobb barátnőmből anyuka lesz.

Még tavaly novemberben (azt hiszem, november volt) átjött hozzám teázni és közölte, hogy nem ihat se kakukkfű, se fekete, se zöld teát. Én néztem rá, mint egy idióta, hogy de hát miért nem? Aztán leesett. Majdnem elbőgtem magam, annyira megörültem az örömének. Amióta ismerem, családot szeretett volna, és most végre megadatik neki. Persze azonnal felajánlottam minden segítségemet, és titokban elkezdtem tervezni, hogy mit kap majd a gyerek, akiről a születéséig nem derül majd ki, hogy kisfiú vagy kislány. Mivel a barátnőm megkért rá, hogy ne áruljam el senkinek a Nagy Hírt, ezért hallgattam és magamban ugrabugráltam az örömtől. Volt, aki rákérdezett nálam, hogy mit tudok, de tartottam a számat. A tavaszi szünetben megvarrtam a régóta tervezgetett takarót a gyermeknek, és közben egyre jobban úgy éreztem, hogy kicsit olyan, mintha a testvérem várna babát.

A szülés közeledtével egyre többször írtam rá a barátnőmre, hogy mi a helyzet, hogy van ő, hogy van a bébi és hogy van férje, mert hát az apa is baromi fontos ebben a témában. és róla mindenki el szokott feledkezni. Azt már régen megfogadtam, hogy ha találkozunk, nem beszélek róluk többes számban, hiszen mind a hárman különálló lények. Aztán eljött a kiírt időpont, és el is múlt, és már naponta kérdezgették tőlem mások (miért tőlem, az egy rejtély, nyugodtan kérdezhették volna a jövendőbeli anyukát/apukát), hogy na, mi a helyzet, megvan-e már a bébi. Végül egy szép pénteki napon megszületett a kisasszony. Én éppen otthon voltam a családomnál, és esküszöm, annyira izgult mindenki, mintha a világ legfontosabb eseménye lenne készülőben. Az apukám tízpercenként jött ki a szobába, hogy mi van már, a nagymamám is ötpercenként kérdezett, az anyukám meg percenként nyomkodta a Facebookot, hátha kapunk már valami információt. Aztán, amikor felkerült az életesemény, anyu két percig pityergett, és az én szemem is bepárásodott.

Még a terhesség alatt azt beszéltük meg, hogy csak és kizárólag csak akkor megyünk majd babát nézni, ha a friss szülők ezt megengedik, mert nem akarunk zavarni. A kiscsaj pénteken született, és én hétfőn még bemehettem látogatni. Nagyon-nagyon furcsa érzés volt, hogy abban az ágyban az a szép fekete hajú, pisze orrú, málnaszájú baba, a barátnőm kislánya. Hozzá sem mertem érni (aludt), nehogy eltörjem vagy valami. Ilyen félelmem a többi barátom gyerekeivel nem volt, igaz, őket nem is párnapos korukban láttam először, hanem már 4-6 hetesen. Aztán ők hazamentek a kórházból, és szerdán jött egy üzenet, hogy ha ráérek, menjek már át egy kicsit. Rettentő jó érzés volt, hogy csöngethettem, hogy a szobában szólt a zene, hogy normális hangerővel lehetett beszélgetni, hogy a kutya néha ugatott egy kicsit, hogy nem volt némára állítva a telefon, hogy attól még, hogy a kiscsaj ott aludt a kiságyban, nem kellett úgy viselkedni mintha múzeumban lennék. Hogy tulajdonképpen semmi sem változott, és mégis.

Mert háromóránként azért felkeltette a bébit az anyja, mert szoptatta, mert pelenkázni kellett, mert ott volt egy kicsi lény, aki teljesen rá van utalva a felnőttekre (és itt éreztem igazán, hogy felnőttünk), akinek olyan pici lábujjai vannak, és még sokat nem látó barna szeme, és kicsi szőrös füle, és puha bőre, és láttam a barátnőmön, hogy baromi büszke és már most szerelmes az ő vagány kislányába, és kicsit én is beleszerelmesedtem a gyerekbe. A kis fejemben megfogadtam, hogy ha szükségük lesz bármire, akkor ahogy tudom segítem őket, pedig nem is a testvérem, csak egy kicsit.

Furcsa érzés volt nézni, ahogy eteti, pelenkázza, öltözteti, és látni, ahogy szépen lassan anyává válik az én barátnőm, és közben mégsem változik sokat, mert ugyanúgy tudunk röhögni a hülyeségeinken, ugyanúgy megoszthatom vele a gondolataimat és nem sértődik meg, ha rászólok, hogy „a gyerek pisil és nem pisiltek”. Rettenetesen büszke vagyok rá és a férjére is, mert látom, tudom, érzem, hogy nagyon jó szülők lesznek.

Rabyn

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?