Tanácstalanság, hazugságok, szerencsétlenkedés a gyász körül, ráadásul ott a téma tabujellege, ami nagyjából csak halottak napja körül oldódik egy kicsit. Ilyenkor bezzeg mindenki interjúkéréssel kergeti a gyásztanácsadót, pedig haldoklás, halál vagy gyászmunka van januárban, júliusban és karácsonykor is. Singer Magdolnával beszélgettünk új könyve kapcsán, amely a gyászban magukra hagyott gyerekekről, és a válást sokszor gyászként megélő családokról szól.
A Bezzeganyára sokan küldenek be olyan posztot, amely saját élményt dolgoz fel. Ennek külön „ágazata” az olyan írás, ami láthatóan terápiás céllal is szolgálja az íróját, az ilyenek közt sok poszt szól vetélésről, korán elveszített babáról, de volt már olyan vidáman induló terhesnaplónk is, amely élőben fordult tragédiába, és a szerzőnek volt ereje megírni ezt a fejezetet is. Jól tesszük, hogy megjelentetjük ezeket az írásokat? Ezek igen intim dolgok, és a szerzőjük sokszor még a megjelenés idejében is igen sérülékeny, bár van, aki akkor írja meg, amikor már nagyjából túlvan rajta.
Jól teszitek. Ez egy tabu téma, amiről a legtöbben nem beszélnek, és nem adnak rá lehetőséget, hogy beszéljenek róla, hiába vannak rengetegen, akik megélik a helyzetet. Akik megélik, azok legtöbben felkészületlenül élik meg, attól pedig egyetlen probléma sem oldódik meg, hogy nem vagyunk hajlandóak beszélni róla. A kommenteléssel persze vigyázni kell, hiszen a veszteséget elszenvedett személy sérülékeny, érzékenyebben reagál a hozzászólásokra, és hát bizony vannak olyanok is, akik kíméletlenek a vélemény-nyilvánításban. A többség azonban együttérez és próbál segíteni. A gyászolónak már az is segít, ha megoszthatja a fájdalmát, kívülre teheti, és a szeretetteljes válaszok további segítséget nyújtanak, tehát érdemes kitenni ilyen írásokat.
Ma, ha valaki elveszít valakit és gyászol, a felszínen úgy tűnhet, teljesen egyedül van, olyasmivel, amit csak ő él meg. Nincsenek a gyásznak már külső jelei, nem látni az utcán felismerhetően gyászoló embereket, se a munkahelyen, se a baráti körben, ma az „erős ember” viselkedés a norma, tehát hogy nem mutatjuk ki az elesettségünket, elrejtjük érzéseinket. Ettől a gyászoló egyedül marad. A nyilvános térben pedig sok helyen ciki a téma. Egyszer jelentkeztem egy népszerű női portálnál azzal, hogy felajánlom gyásztanácsadói tapasztalatomat és segítségemet az olvasóknak, de azzal utasítottak el, hogy ilyen szomorú téma nem illik a profiljukba. Számos magazin ad tanácsot mindenféle témában a divattól a szabadidős tevékenységekig, az emberek elolvassák ezeket a cikkeket, ad némi kis megkönnyebbülést pár percre, de mivel nem az élet valódi dolgairól olvasnak, nem kapnak válaszokat, segítséget az őket érintő kérdésekre. Ha hozzátok valódi történetek érkeznek, akkor ez már jó.
Évek óta követjük, hogy valóságos mozgalommá lett, hogy a születést visszahelyezzük az őt megillető helyére, legyen újra egy természetes, örömteli, nem túlmedikalizált, testi és lelki élmény, amit odaforduló segítők támogatnak. Bitó Lászlónál olvastam talán, hogy míg szakképzett segítők hada állja körül az ágyunkat egy vagy két hozzátartozó kíséretében, mikor belépünk az életbe, és ugyanez vajon mikor jön el a halálunk perceiben. Látsz erre reményt?
A hospice már ma is ezt igyekszik nyújtani. Az általános, kórházi halál azonban ma is magányos élmény, ahol a túlterhelt személyzet egyáltalán nem tud lelki gondokkal foglalkozni. Hospice intézmény sajnos kevesebb van a szükségesnél, de már az is sokat jelentene, ha az egészségügyi dolgozók elsajátítanák azt a fajta szemléletet, amit a hospice képvisel: ha az eltávozó embert a maga teljességében látnák, aki amellett, hogy fizikai tünetektől szenved, egyúttal búcsúzik az élettől, és emiatt ezerféle érzés dúl benne. Bár hallok sok szép történetet orvosok emberi hozzáállásáról, sajnos még mindig nagy a tanácstalanság a haldoklók gondozását illetően.
Nemcsak az orvosok szerencsétlenkednek, tagadnak vagy viselkednek látszólag érzéketlenül. A könyv gyászról szóló fejezetében megdöbbentő, mennyire magára hagyták az interjúalanyok többségét a családtagjaik és a környezetük is a gyászban. A felnőttek egymással is nehezen kommunikálnak, de ha a könyvet nézem, a gyerek végképp kimaradhat ebből. Miért van ez?
Először is, régen rossz, ha a halál és a gyász akkor kerül elő legelőször, amikor meghal a közvetlen családtag, rokon, barát. Ne ez legyen az első, teljesen előkészítetlen esemény, halálról nem csak akkor beszélünk a gyerekkel, amikor tényleg elveszítünk valakit, és mi magunk is küzdünk a saját gyászunkkal, mi is bajban vagyunk. Lehet erről beszélni egy hervadó virág, egy elveszített kisállat, egy rituális halottak napjai temetőlátogatás kapcsán, a korának megfelelő módon. Ehelyett tabuk vannak, hazugságok, mellébeszélés, tanácstalanság, és nem utolsósorban a felnőtt saját halálához való rendezetlen viszonya, tiltakozása. A halál része az életnek, még ha a mostani kor ezt erősen igyekszik is tagadni, úgy is, hogy a gyásztanácsadót nem látja szívesen egy női magazinban.
Akkor mit csináljunk? Mikor, hány éves kortól lehet bevinni a kórházba, elvinni egy temetésre egy gyereket? Mikortól nem túl kicsi? Vagy ne essünk a Két Lottiban leírt hibába, ahol leírták, Shirley Temple nem nézhette meg a saját filmjeit, csak szerepelhetett bennük, tehát fogadjuk el, hogy bármely korban találkozhat a gyerek a halállal, készítsük fel akkor is, ha jó ideig nem veszít el igazán hozzá közel álló személyt?
Nyugodtan be lehet vinni a kórházba, nyugodtan magunkkal vihetjük a temetésre is, ha már nem egészen kicsi, és fel tudjuk készíteni arra, hogy mi vár rá. Akkor van dráma és sokk, ha egy kicsi gyereket váratlanul ér a súlyos beteg nagyi elváltozott teste a kórházban, vagy a találkozás a koporsóban fekvő hozzátartozóval, vagy ha hirtelen szembesül azzal, hogy földet lapátolnak rá, mivel előzőleg csak pár szót mondtak erről, vagy semmit, mert „még kicsi”, vagy amit mondanak, az is hiányos, nehezen érthető, zavaros. Ami nem áll össze a fejében, ami előkészítés nélkül zúdul rá, az sokkolhatja. Pár éve megjelent egy szép, színes képekkel illusztrált foglalkoztató könyvem gyerekek és szüleik számára, ami ezekben a kérdésekben segít eligazodni. Sokak szerint ennek a könyvnek minden családban ott lenne a helye. Címe: Boldogan éltek, míg meg nem haltak… és azután? Segítség a gyászban – foglalkoztatókönyv gyerekeknek és szülőknek.
Akkor ugyanez igaz erre is, mint minden „rázós” helyzetre – nekem szó szerint ugyanezt tanácsolták arra az esetre is, ha a gyereket fogorvoshoz vagy vakbélműtétre vinném. Készítsem fel, meséljem el riogatás nélkül, mi történik, és sokkal könnyebb lesz. Nem keveredik a gyerekek fejében a „természetes” halál a filmekben, mesékben látott, akár erőszakos halállal?
A nagyobbak tökéletesen átlátják, hogy a filmnézés közben kockázat nélkül „megélhető” akár egy brutális gyilkosság is, az óvodások többsége pedig még visszafordíthatónak véli a valódi halált is, ahogy a Tom és Jerryben is feléled a macska a következő jelenetben, pedig előtte átment rajta az úthenger. Haláltudat, a halál fiziológiájának megértése csak 8-9 éves kortól van, de a gyerekek nem csak az értelmükkel foghatják fel a halál tényét, a szívükkel a fiatalabbak is megértik. Éppen most mesélte egy 20 hetes magzatát elvetélt édesanya, hogy amikor hazament a kórházból, és kicsit kertelve, hímölve-hámolva elmondta a négyéves kislányának, hogy a testvérkéje sajnos mégsem jön közéjük, angyalka lett, akkor a kislány ránézett könnyes szemekkel és azt mondta: Meghalt a kisöcsém! Ő világosan, egyértelműen ki tudta azt mondani, amit az édesanya nem, miközben ugye elvileg még nem is igen tudja felfogni, mi is az a halál valójában.
A könyv történeteiben sok esetben omlott össze a gyászban a szülő, de a környezet is teljes csődöt jelentett, tanácstalan és néma a tanár, az iskola-óvoda, a szomszéd, elpárolog a baráti kör, a gyerek náluk se kap se vigasztalást, se biztonságot, még jó, ha nem rombolják a helyzetet tovább tapintatlan vagy otromba viselkedéssel. Nincs semmilyen kezdeményezés arra, hogy legalább a „segítő”, emberekkel dolgozó foglalkozásokban legyen valamiféle általános mankó, mit csináljunk egy traumatizált vagy gyászoló gyerekkel?
A gyászolók segítésével foglalkozó Napfogyatkozás Egyesület igyekszik egyfajta intézményes segítséget is nyújtani: számos iskolában képeztünk már pedagógusokat, de egészségügyi intézményekbe is eljutunk, bár mindig van, aki elutasító a témával. Vannak speciális helyzetek: a Mozgásjavító Iskolában például vannak olyan izomsorvadásos tanulók is, akik általában igen fiatalon mennek el. Az ilyen iskolai halál kezelésére a pedagógusnak is érdemes felkészülnie. Hogyan kommunikáljon, hogyan segítse az osztálytársak gyászát? Hogyan reagáljon, amikor a hasonló betegségben szenvedő gyerek nekiszegezi a kérdést: Gizi néni, rám is ez vár?
Kidolgoztunk egy háromnapos képzést, amit több turnusban elvégeztek a pedagógusok és gondozók, ami aztán az intézményben egyfajta szemléletváltást is eredményezett. De kész, előregyártott válaszok nincsenek – a gyászfolyamat jellegéből adódóan ugyanaz a gyerek, aki egyik nap beszélni akart, másnap arra vágyhat, hogy mindenki hagyja békén. Ha erre nem figyelünk, jó szándékú kezdeményezéseink is ellenkező hatást válthatnak ki, mint a könyvben a gyerek reakciója, mikor tanára azt javasolta, anyák napján ő a sírra vigye ki az ajándékot. Miközben egy másik gyerek azt nehezményezte, hogy amikor az apák foglalkozásáról esett szó, őt félreértett tapintatból meg sem kérdezték, hisz az ő apja korábban meghalt. Eszükbe sem jutott, hogy korábban ennek az apának is volt munkája, hivatása, és a gyerek szívesen beszélt is volna róla.
A könyvedből sok általam is tapasztalt jelenséget felismertem, és a helyére került – hogy miért vagyunk olyan fagyottak és bénultak a rossz hír tudomásulvétele után, és azt is, miért lehet jótékony hatással, ha valaki akár a gyászperiódus alatt kiszakad ebből a közegből néha, olyanok közt, akik nem gyászolnak, és az illetővel se beszélnek erről. Ahogy fogalmaztál, a léleknek is kell néha kimenő, pihenés, hogy elbírja.
Hosszú távon az a szerencsés, ha képesek vagyunk a maga a teljességében megélni a gyászt, ha elvégezzük a gyászmunkát, nem menekülünk el előle, de indokolt néha kilépni a helyzetből. Úgy fogalmaznék, hogy nem lehet 24 órában szenvedni.
Létezik olyan, hogy patológiás gyászfolyamat? Van, aki szinte beköltözik a temetőbe, és évek múlva is „úgy marad”, építgeti a mauzóleumot, beszorul az emlékszobába, míg mások, bár sose feledik a veszteséget, valahol újrakezdik a megváltozott életet. Ha egyre aggasztóbb jeleket látunk, mit segíthet egy szakember?
Gyásztanácsadó szakemberként – ne nevess – például azt tudom megmondani, hogy normális vagy-e. Ez nem vicc, sokan jönnek azzal, hogy félnek, már nem viselkednek normálisan, vagy olyat tesznek, ami elítélendő, miközben hihetetlenül széles spektrumban „normális” egy gyászoló viselkedése. Ha valaki képes valamennyire enni, inni, aludni, elvégezni a munkáját, akkor általában a szélsőségesnek tűnő reakciók ellenére is rendben van. Természetesen létezik az úgynevezett „komplikált gyász”, amely már komolyabb segítséget igényel. A gyászoló gyerek azért is nehéz ügy, mert sok esetben a felszínen nem látszik semmi, nem változott a viselkedése látványosan, ami azt sugallja az amúgy is ezt hinni akaró szülőt, hogy jól van a gyerek, miközben belül fájdalmakat él meg, viharok dúlnak benne, vagy teljesen össze van zavarodva. Más esetben nagyon is látványosan megváltozik a viselkedése, de esetleg nem hozzák összefüggésbe az elszenvedett veszteségével, hiszen nem szomorú, hanem mondjuk agresszív az iskolában. Olyan is megtörténik, hogy az elfojtott gyász következménye egy váratlan helyzetben, 10-20 év múlva kerül elő, gyakran úgy, hogy „robban” egy újabb súlyos veszteségnél. De érintheti az élet számos területét, például befolyással lehet a személy társas-és párkapcsolataira, életvitelére.
Amikor súlyos gyászban voltam, elutasítottam a szaksegítséget én is – de én azért, mert úgy éreztem, a leendő terapeuta is pont úgy összedőlne, mint én, ha efféle híreket hallana a saját szeretteiről, mit segítene az rajtam, hogy az ő nyakába is beleteszem az én malomkövemet, elvégre a szokványos pszichoterápiával ellentétben én tudom, mi bajom, és azt visszacsinálni nem is lehet.
A szakember nem is ebben segít. Tényleg nem tudja visszaadni az elhunyt hozzátartozót, sőt a veszteség fájdalmát sem képes megszüntetni, de nem is lenne jó. Ki kell fájni magunkat. A szakember segítségével azonban megtakaríthatók a kerülőutak, kezelni lehet a túlzott haragot, bűntudatot, vagy bármilyen, a gyászfolyamatot nem segítő, hanem akadályozó érzést. Segíthet az ún. „befejezetlenség” érzetekor is, vannak technikák, amiben oldható a „nem mondtam meg neki, nem mutathattam meg, nem tudattam vele, hogy...” kínzó hiányérzete.
Fizikailag is megbetegíthet az elfojtott gyász és trauma?
Van rá a könyvben is példa, az asztmától az epilepsziás rohamig, sajnos nagyon is. De mentális probléma is kialakulhat fel nem dolgozott gyász miatt. Egy asszony elveszítette nagyon várt első gyermekét, és bár utána született három egészséges babája, ő maga súlyos kényszerbeteg lett. A három egészséges gyerek nem feledtette az elveszített elsőt, és az állandó tisztogatásaival gyakorlatilag már veszélybe sodorta a saját és a gyerekei életét is.
Folyt. köv.
Vakmacska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
