17. hét – Már érzem a mocorgást. Olvastam és mondták is, hogy nem első babánál hamarabb felfedezhető a mozgás, leginkább mert emlékszünk, hogy milyen érzés. Vártam már nagyon, mert egyrészt jó érzés (most még, bár nyilván később is jó, csak azért amikor úgy rúg egyet a gyermek, hogy kb. 5 másodperced van kiérni a mosdóba, mielőtt bepisilnél, az annyira nem vicces), másrészt jó visszacsatolás, hogy igen, minden rendben odabent.
Nemrég jártunk a doktornőnknél, ahol akaratunkon kívül szem- és fültanúi voltunk a férjemmel egy nagyon szomorú pillanatnak is. Az előttünk vizsgált kismama ugyanis egyszercsak kiviharzott a vizsgálóból az előtérbe, berohant a mosdóba, és többet mi nem is láttuk. Először azt hittem, hogy esetleg hányni ment, mert rosszul lett, de az utána kijövő kísérője (később kiderült, hogy az anyósa) aggódó arckifejezése, majd pedig a doktornőnk és az asszisztens lányok suttogása tette egyértelművé, hogy szegény lány nem hányni ment.
Elvesztette a babáját, 8 hetes korában. A folyamat már valószínűleg előrehaladott fázisban járt, mert mentőt kellett hívni hozzá. Tudom, hogy az egészségügyi szakembereknek ez szinte mindennapos, de egyrészt iszonyúan sajnáltam szegényt, hogy most ezen kell keresztül mennie, másrészt amiatt, hogy még fél óra múlva, amikor mi kijöttünk a vizsgálatról, ő még mindig a mentőre várt. Minden egyéb helyzetben nagyon büszkén „viselem” a pocakomat, de akkor szívesen elrejtettem volna, hogy hátha egy milliomod résszel is enyhíthetem a fájdalmát.
Mint azt akkor hallottam, velem egyidős, nem beszél magyarul, Párizsban él. Emiatt még inkább sajnáltam, hogy majd bekerül a Klinikára, ahol igen kicsi a valószínűsége, hogy lesz bárki, aki beszél majd franciául, angolul viszont a lány nem beszélt. Remélem minden rendben ment, mármint, hogy nem kellett műszeresen beavatkozni, és hogy fizikálisan kicsit jobban van már.
Lelkileg bele sem merek gondolni, hogy mit élhet át. Remélem, hogy jobban lesz, és lesz még babája.
Mi közben megkaptuk a hivatalos dátumunkat, február 6., de fogadtunk, hogy vajon befut e még januárra egy újabb fiú, ahogyan az apukája és a bátyja? A doktornőnk is beírta a naptárjába, hogy számoljon majd velünk, de sajnos szülésznőt most nem fogadhatunk. Orvost is csak szerződéssel, szép summáért, de szülésznőt sehogy sem, pedig az ő szerepük ugyanolyan fontos és meghatározó, mint a szülészorvosé. Még abban bízhatunk, hogy aznap majd pont Judit lesz műszakban, és akkor újra összeállhat a „dream team”.
Most már csak azt várom, de nagyon, hogy egyértelmű méretet és formát öltsön a pocakom, mert a nagy többség még mindig csak gyanúsan méreget, hogy vajon csak előnytelenül öltöztem e fel vagy tán a téli zsírtartalékot kezdtem e el felhalmozni? Aztán amikor úgy alakul, hogy kiderül a turpisság, fellélegeznek, hogy hát látták, hogy valami van, de nem merték szóba hozni, nehogy kínos helyzet legyen belőle. Szóval a pocak még mindig picike, bár azért lassan, de biztosan növekszik. A 4. hónap végére +4 kilónál tartunk, és ha most is úgy haladok, ahogyan előzőleg, akkor még ötször ennyi kiló van hátra.
Vigyázzatok magatokra és egymásra!
Anna
