Azt hiszem, sokaknak ez maximum az illúziók nyara lesz: az ember beül a hátsóudvarban vagy erkélyen felállított, kb. hetvencenti-kétméter átmérőjű felfújhatósba (ha épp nem olyan településen lakik, ahol már víz is csak gyengén csordogál a csapból), összevagdos pár paradicsomot-uborkát, rászór pár mutatósan fotózható olívabogyót, majd felszisszent hozzá egy szupermarketben néha kapható Mythos sört. Közben nézegeti az a) a három éve Rodoszon készült családi fotókat b) mások családi fotóit és/vagy reklámfotóit az Égei-tengerről valami közösségi felületen a mediterrán hangulat kedvéért.
Hát, van olyanabb is: ahol a szabi is elfogyott, és lehet hómoffiszolni a harmadikon („Irodaházunk légkondicionáló berendezéseit 72 órán belül igyekszünk javítani”), egy nyávogó gyerekkel az erkélyen, aki most dobta le negyedszer a gumikacsáját egy órán belül, keresgéljük a porban a parkoló kocsik közt.
Sokaknak nem jut más, amennyire látom. Nincs munka, ezért pénz sincs. Van munka, vadi új, ezért szabadság nem nagyon van, vagy nem olyan új az a munka, csak a szabadság elfogyott már a karanténidőszak alatt. Bele kell húzni, hogy a cég végre talpra álljon, akár a másé, akár a miénk. Bele kell húzni, mert a mi ágazatunk épp nyertese volt valahol az egésznek, már úgy értve, hogy munka van dögivel, ember rá meg pont annyi, mint amikor nem volt dögivel. Vagy szezonális a meló - és most van épp a szezonja. (Paradicsomot termelünk, klímát szerelünk, lekvárt főzünk, teraszos akármiken szolgálunk fel. Vagy kórházban dolgozunk és mostanában minden szezon a mi szezonunk...)
Persze lehetne a kölyket táborba is küldeni: csak nekem volt olyan érzésem, hogy káprázik a szemem, mikor a tavaly még diszkrét harmincegykettőért árult tábor árcédulája idén már négyessel kezdődik, és van mögötte pár nulla? Amikor a táboroztatók is érzik, itt valami nem lesz könnyű, tehát gálánsan felajánlják, hogy lehet vagy csak délelőtt, vagy csak délután menni, úgy olcsóbb? Csak azzal nem vagy nagyon sokkal beljebb, hiszen változatlanul te (vagy a végre beoltott nagyi) ebédeltetsz, és mehetsz érte fél kettőkor, vagy viheted a kapkodva betolt ebéd után a munkaidőd közepén.
Közben a szerencsésebbje az utazási előírásokat bújja: nálunk van például egy 11 éves, oltani még nem lehet, de ahhoz már nem elég kicsi, hogy északi-déli szomszédaink ne kérjenek tőle PCR tesztet, ha átlépnénk vele a határt. Ja és mivel beteg csak két napig volt, itthon se tesztelték anno (csak őt nem, egyedül...a többit vagy kifizettem vagy kiverekedtem...), de van, ahol azt írják, kifelé szabad az út, majd befelé kéne kérem karanténozni. (És mindez képes 2 naponta változni)
Ötletek persze mindig vannak. Van, ahol felfedezték a vidéki/városi rokonságot, nem kell hozzá kártya, se védettségi-, se szép-, se bank-, de vannak kiskacsák, vagy erdő az utca végén, vagy el lehet jutni valami odahaza nem létező látványosságra. A lakótelepi és a kertesházas gyerek felváltva hesszel egymásnál: az egyiknél légkondi van játékkonzollal, a szomszédos placcon meg gördeszkázni lehet, a másiknál medence, cseresznyefa és vízipisztoly, esetleg kergethető vagy sétáltatható kutya.
Jó X generációsként persze tudom, nem kell ehhez járvány különösképp, nálunk is kulcs nyakban, cetlik az asztalon módszer volt legtöbbször, anyánk-apánk (ha volt telefon otthon) igyekezett távolról vezényelni a levesmelegítést és a palacsintatöltést. Cseppet se volt olyan ideális, mint a korszak klasszik gyerekfilmjeiben, amit nézve az ember szinte vágyódik a hetvenes évek bérházudvaraira, a sivár grundokra meg a Bagaméri kocsija elé. (Vagy a szép zöld gyepre...)
Szóval nem irigyelem most annyira magunkat – talán csecsemővel érzékelhető legkevésbé az egész, hiszen a legtöbben babával amúgy se terveztek nagyon utazgatni, de talán dolgozni és túlórázni se kell egy pár hetes vagy hónapos baba mellett. Mi többiek pedig vigasztalódjuk a felfújhatósban egy naaagy pohár jeges limonádéval (én ilyen melegben nem ütném fel semmivel...), bámulva a csillagokat vagy a Csillagok háborúját. A novemberi csatakban tudom, még ezt is visszasírjuk majd.
Vakmacska
