Nem sokkal múlt 1 éves a kislányunk, mikor úgy döntöttünk, hogy ha szeretne akkor érkezhet a kistesó. Mivel az első kislányunkra közel három és fél évet vártunk, így nem gondoltam volna, hogy a kistesó az ötödik próbálkozós hónapban már be is kopogtat.

Bár hozzá kell tennem, hogy abban a 3,5 évben amig az első babánkat vártunk, mindent kitanultam a testem működéséről, az ovulációs tesztekről, gyógyszerekről pajzsmirigy-alulműködésre, az inzulinrezisztenciáról, pcos-ról, szóval mindezek ismeretében minden hónapban jókor próbálkoztunk, szépen beállított pajzsmirigy és cukorértékekkel.  2019. szeptemberében ott volt ismét egy pozitív teszt a kezemben. 2020.05.23-ra vártuk a második babánkat, akiről a 12.heti ultrahangon megtudtuk, hogy kislány.

A terhesség eleje sokkal, nehezebb volt, mint először, néha annyira rosszul voltam, hogy csak a sötét szobában fekve próbáltam túlélni. Aztán úgy a 16.héttől szerencsére ez alábbhagyott, és sokkal energetikusabbnak és fittebnek is éreztem magam, mint az első terhességem során.

Sajnos ismét terhességi cukros voltam, ami az előzmények miatt már a 17.heti vércukorvizsgálaton bebizonyosodott, így a havi nőgyógyászati ellenőrzések mellet 2 hetente mennem kellett a diabetológiára is, amig márciusban be nem ütött a covid.

Májusra hatalmasra nőtt a hasam, sokkal nagyobb volt, mint az első terhességem idején. Tudtuk, hogy nem lesz kis baba a kislányunk, de végig abban bíztam, hogy a 3800grammot nem lépjük túl (én kis naív) A terhességi cukor miatt 39+2 naposan volt egy extra ultrahang, ahol 3750 grammnak mérték a babát, mondta is a nőgyógyászom, hogy szépen megnövesztettem a kisasszonyt. A nővére 39+1 napon 3500 grammal született, pedig 38 hetesen ugyanez a nőgyógyász őt is 3750 grammnak mérte, szóval azért még reménykedtem, h nem lesz óriásbébi.

37- héttől jártam NST-re, amik nem mutattak sose fájásokat, de hát ez nem lepett meg, mert nekem sose volt egyik terhességem alatt se jóslófájásom. Betöltött 40. héten ismét NST, majd magzatvízellenőrzés lett volna, de én totál zárt voltam, így az elmaradt. Pedig én már nagyon elterveztem, hogy na majd ez a vizsgálat, apával egy kis romantika otthon, és hipp-hopp reggelre meg is szülök…Ja, persze…

Nagyon csalódott voltam, azt hittem, hogy ekkorra már rég otthon babázok, mivel az első kislányom 39. hétre született, így nem gondoltam volna, h a kistesó nemhogy nem előbb nem jön, de betöltött 40. héttel még totál zárt is vagyok, hát úgy bőgtem a kórház parkolójában, mint egy kisgyerek. Ekkorra már tényleg azt éreztem, hogy terhesség a terhesség. Ez volt szombat reggel, és a nőgyógyásszal megbeszéltük, hogy hétfőn reggel fél hétre menjek be újra, és a terhességi cukor miatt megindítja a szülést.

Így hétfőn reggel fél hétkor jelentkeztem a szülészeten, sajnos a covid miatt itt nem lehetett bent a férjem a szüléskor, így csak az ajtóig kísérhetett. Gyors adategyeztetés után, érkezett a dokim is, megvizsgált, és szűk egy ujjnyira nyitva voltam, így meg tudta nézni a magzatvizet, amivel szerencsére minden rendben volt, és mondta a szülésznőmnek, hogy akkor kössön be oxitocint. Ez volt körülbelül reggel hét órakor.

Az oxitocint folyamatosan emelték, de 10 óráig nem sok minden történt, pici fájásokat éreztem, de ezekkel még vígan elvoltam, viszont a méhszájam 2 ujjnyira kitágult, így fél 11-kor burkot repesztett a dokim, ami kellemetlen volt, de nem fájt. Utána folyamatosan erősödtek a fájások. Innentől kezdve főleg állva vajúdtam, nekem anno is az volt a legkényelmesebb. Délre három ujjnyira voltam nyitva, itt kicsit csalódott is voltam, mondtam is a dokinak, hogy többre számítottam, de ő megnyugtatott, hogy teaidőre már babázhatok, hát nekem az még nagyon messzinek tűnt.

Végig álltam, egy-egy fájásba beleguggolva, volt, hogy a szülésznő segített újra felállni, de fekve nekem sokkal, de sokkal jobban fájt.

Másodjára már sokkal jobban át tudtam magam adni a fájásoknak, mint az első szülésem alatt, mert ott kétségbeestem, hogy én nem fogom tudni ezt végig csinálni, viszont másodjára tudtam, hogy meg tudom csinálni, ne pánikoljak, hanem engedjem, hogy jöjjön a fájás Végül aztán fél kettő  körül lehetett, hogy azt mondták, hogy elkezdhetek nyomni. Addig szépen jöttek a fájások, de ahogy felfeküdtem az ágyra, megint úgy éreztem, hogy elvesztettem a kontrollt a testem felett. Nem éreztem, hogy mikor kellene nyomni, mikor jön a tolófájás, már csak azt éreztem, mintha folyamatosan fájna, a dokim kérdezte is, hogy „ez most nem egy fájás?”, mire én azt mondtam, hogy „nem tudom”! Nyomtam, mikor épp összeszedtem minden energiámat, a doki nyomta a hasam, de valahogy nem éreztem azt, hogy haladunk.

A doki meg a szülésznőm valamit megbeszéltek a lábaim között, amit én nem hallottam, és utána megkérdeztem, hogy a baba, jól van-e, mire az orvosom, válaszolta, hogy persze, aztán nyomtam megint, ahogy csak tudtam, már azt éreztem, hogy mindenem szétszakad alul, és egyszer csak éreztem, hogy kicsúszott a baba feje, majd utána a kis teste is. Így végül 14:11 perckor, gátmetszés nélkül 4080grammal megszületett Róza.

Pont ekkor lépett be egy másik orvos is, és megállapította, hogy akkor itt rá már nincs szükség. Ezt csak utólag raktam össze, de szerintem amikor az orvosom és a szülésznő beszélgetett, amit ugye én nem hallottam, másik orvosért szóltak, mert ha vákuumoznak, akkor ahhoz két orvosnak kell bent lennie. Bár ezt csak én gondolom így utólag, szerencsére nem volt rá szükség.

Később, azt mondta a szülésznőm, hogy a baba először a feje búbjánál, majd a homlokánál és a vállainál is nehezen csúszott ki. Utána a méhlepény megszülése nem járt már fájdalommal, egy pici öltést kaptam, először nem is akarta varrni a dokim, majd mégis kaptam egy öltést, de nem fájt.

A kórházi bent tartózkodás, nekem pozitív csalódás volt a 2 évvel korábbihoz képest, valahogy mindenki sokkal együttműködőbb és segítőkészebb volt, lehet, hogy a covid miatt is. 2 éve úgy kellett könyörögni minden csepp tápszerért, most ilyen nem volt, simán adtak. Sajnos tudtam, hogy nekem minimum 4 nap mire beindul a tejem, és utána is minimális volt, így én nem voltam tápszer ellenes, örültem, hogy adtak és nem sírt a babám, hogy éhes.

Sajnos két éve már csak akkor adtak pótlást, mikor én is vele együtt sírtam és annyit vesztett már a súlyából, hogy majdnem haza se engedtek. Rózával is ugyanaz volt, mint anno előző gyerekemmel,  Grétával két éve, hogy mellen volt 1 órát, elvileg ő ügyesen szopott, majd a mérlegelésnél 10 grammal kevesebb volt, mint egy órával korábban.

Összességében nekem szép élménynek maradt meg a természetes szülésem, amiben túl sok természetes nem volt.

Egyvalamit változtatnék, bár nem tudom, hogy erre lenne-e lehetőség kórházi körülmények között, az pedig az, hogy a kitolásnál, ne kelljen felfeküdni, hanem lehessen állva, guggolva.

Úgy éreztem, hogy a vajúdást és a fájásokat is szépen tudtam uralni, megélni, engedni, hogy jöjjön a fájás, és fájjon, de amint fel kellett feküdnöm az ágyra, elvesztettem ezt a kontrollt.

Tímea