Van, amikor neten jön szembe, írtam már róla. De mit tehetek, ha mindenáron belém akad? Személyesen is, nem csak virtuálisan? Bezzegrégen és tsa (Bezzegazénidőmben). Ráadásul egy irodalmi klubban. Személyesen még nem jártam ott. A férjem volt néhányszor – mindketten nem tudunk menni –, de eléggé letörten jön haza majdnem mindig. Kérdezgetem, mi történt. Keresgéli a szavakat, végül kiböki: az elején még minden rendben volt, mindenki olvasott fel valami írását, vagy másét… Elhallgat. Sóhajt egy nagyot, és folytatja: aztán persze mindig az a vége, hogy régen milyen szép és jó volt minden. Hogy mennyire szegényes lett a nyelvünk, mert régen milyen szépen beszéltek az emberek, és nem volt internet, meg okostelefon, aztán mégis…

Ülünk lehangoltan, ahelyett, hogy lelkesek volnánk. Miért is szegény a nyelv? Mert változik? Még jó, hogy változik. Mindig is változott. A nyelv élő. Ha nem változna, halott lenne. Az jobb? Ülök mellette, és nem értjük. Miért baj, hogy van internet, hogy van okostelefon? És mit jelent a sokat emlegetett félmondat, miszerint „aztán mégis...”?

Férjem kitartó. Újra és újra elindul. Így volt ez most is, március 15-e előtt. A szokottnál is lehangoltabban érkezett meg. Leül, pengeti a gitárt, valami nagyon szomorú futamot, lassan, és halkan, alig zörren a húr. Majd leteszi, rám néz szinte kétségbeesetten, és azt kérdezi: most mondd meg, mire jó ez? És én sejtem, hogy megint nem az irodalom volt a főszereplő. Megbeszéljük, és lassan megérlelődik bennem, hogy nekem nincs kedvem elmenni. Pedig elmehetnék, sőt kéri, hogy most már én menjek. De nem akarok. Nem merek. Mert képes lennék, és elmondanám azt, amit gondolok, amit érzek. És nem vagyok benne biztos, hogy az jó lenne. Szerinte igen, mert kellene valaki, aki felrázza az egész csapatot. Mert nem rosszak ám, csak kicsit beszűkültek, soha nem tapasztaltak mást, mentegeti őket. De én nem vagyok benne biztos, hogy valóban akarják-e a változást. Kicsit olyan érzésem van, mintha jólesne szörnyülködniük. Mintha menedéket találnának ebben a sopánkodásban, és alibit, hogy miért is nem lépnek soha semmit, hogy miért nem tesznek soha semmit. Mintha leképeznék az egész általam ismert társadalmat. Azt a társadalmat, amit én ismerek: ahol nem érdemes semmit tenni, mert úgyis tönkreteszik, ellopják, eltörik, beragasztják, kinevetik, félreértik.

És hogy miket mond Bezzegrégen és tsa? Például, hogy régen nem mentek el a fiatalok, mert szerették a hazájukat, és nem választották a pénzt a haza helyett. Az persze fel sem merül, hogy mentek régen is, időnként tömegével, és nem csak a fiatalok, és nem csak a pénz miatt. Attól függ, mennyire volt régen az a régen. Aztán volt, hogy nem tudtak, ha akartak sem. És akkor itt és most elmondom, hogy szívesen választanék magamnak én is másik hazát. És nem a pénz miatt. Én ott érezném magam otthon, ahol nem egy gumilabdához hasonlítanék, ami egy zárt dobozban pattog faltól falig, míg el nem vész az összes lendülete, és meg nem pihen a doboz alján, immár lendület, energia, életkedv, netán élet nélkül.

A haza nekem nem függ attól, hogy az adott földrajzi területet hogy hívják. Ma már kulturálisan sincsenek olyan nagy különbségek, mint voltak akkor, amikor egymástól elszigetelt népcsoportok éltek mindenfelé. Hogy ez jó vagy rossz, nem tudom, de más a világ. És aki ehhez a más világhoz nem tud alkalmazkodni, annak minden rossz lesz. Itt is, és más országban is. Persze tudom én, hogy vannak, akik hazavágynak, és vannak, akik el sem akarnak menni. Én sem akarnék, ha Bezzegrégen és tsa. nem akarná belém sulykolni, hogy ha magyar vagy, akkor itt kell maradnod. Mert ha mész, megbánod. Mert itt élned, s halnod kell, de inkább halnod. Mert máshol soha nem leszel otthon, mert a rokonok, a barátok, gyerekkorod ismert tájai, a gyökerek… De akinek mindez nincs? Akinek nincsenek rokonok, vagy épp jobb tőlük minél távolabb lenni? Akinek a barátok már régen messze és még messzebb vannak? Akinek a hely, ahol felnőtt, tele van keserűséggel, rossz emlékekkel? És mi van, ha nekem már léggyökereim vannak? Nem kell a szülőföld, hogy belekapaszkodjon, mégis virágot tud hozni. Miért vagyok én rosszabb, kevesebb? És az a sok ismerős, akik boldogok egy másik helyen? Ők is mind rosszak? Aki nem nyomorog tovább itthon, sem anyagilag, sem lelkileg, hanem gondol egy merészet, és elindul, az miért gyáva?

Bezzegrégen és tsa. elárulja ám a titkot is. Hogy miért is volt annyira jó régen. Mert mindenkinek volt munkája. (Persze ez nekem új. Nem hallottam még olyat, hogy mindenkinek lett volna munkája. De ezek szerint ez így van.) Most meg hiába kerülnek ki az iskolapadból a fiatalok, csak közmunka meg segély jut, vagy az sem. Mert nincs munka. Itt sincs munka, ott sincs munka, amott meg még kevésbé van munka. Hát mi lesz így a fiatalokkal? És eszembe jut Vidal Chastanet, a 13 éves kisfiú, aki a gettó legmélyén nem arról ábrándozik, hogy majd lesz munkája, hanem hogy séf lesz, és nyit egy pizzériát. Nálunk miért nem ábrándozik arról senki, de senki, hogy majd ezt meg azt akar csinálni, nyitni, gyártani, termelni? Miért azt várja mindenki, hogy más megcsinálja, és ő majd dolgozik annak a valakinek? Ha valaki feltalál, kitalál valamit, miért keres hozzá államot, hogy oldja meg a gyártást? Miért nem próbálja meg maga? Vagy miért nem keres hozzá pár embert, akikkel együtt megoldhatná a gyártást, mert akár pénzzel, akár géppel, akár szakértelemmel tudnák egymást segíteni? Ennyire nem bízunk magunkban és egymásban? Ennyire belénk oltották azt, hogy majd mások gondoskodnak rólunk, majd mások megoldják, majd mások megmondják, ha jól tanulunk, jól felelünk, jól tapsolunk?

Bezzegrégen és tsa. természetesen az oktatásban is zseni volt. Soha olyan jó nem volt az oktatás, mint akkor. (Mikor?) Mert régen mindent megtanítottak, amit kell… Sajnos nekem nem. Nekem a magam erejéből kellett megtanulnom információkat összevetni, ellentmondásokat kiszűrni, következtetéseket levonni, adatokat kikeresni, alátámasztani vagy megcáfolni. Ezt mind nem tanították. Hogy mit tanítottak? Megtanították a sósav képletét, de hogy miért az a két elem alkotja, azt már nem. De miért nem? Amikor olyan egyszerű lenne. Miért nem lehet azt megtanítani, hogyan viselkednek egymással az elemek, ha „találkoznak”? Soha többé nem kellene képleteket bemagolni. Megtanították történelemből az évszámokat (szinte egyre sem emlékszem pontosan), de hogy mi volt a történtek oka, ki miért tette azt, amit tett, hogyan éltek akkor az emberek, miért gondolták azt, hogy így vagy úgy lesz jó, hogy az uralkodók miért ezt támadták, azt támogatták, azt nem. Pedig a történelem is megérthető, testközelbe hozható.

Megtanultuk a fizika törvényeit, de nem jöhettünk rá soha semmire. Megtanulhattuk az ember testrészeinek működését, de az ember működését nem. Megtanultunk rengeteg információt, amit nem tudtunk/tudunk használni. Lehet, hogy álmunkból felkeltve is fújjuk, hogy „minden vízbe mártott test…”, de nem tudjuk mit is jelent ez, és miért is fontos. És még csak nem is jól tudjuk. Elhisszük, sőt, tudjuk, hogy a májunk mérget raktároz, és méregteleníteni kell a testünket, hogy a fény ehető, hogy a víznek DNS-e van, hogy a védőoltás mérgez, hogy szervezetünk képes elsavasodni, hogy a természetes dolgok mind jók, a vegyszerek mind rosszak, hogy repülőgépekről permeteznek minket, hogy az oktatás régen milyen jó volt, mert most mindezeket nem tudnánk…

Szeretném, ha a gyerekeim kicsit kevesebb adatot, és kicsit több gondolkodást tanulnának. Szeretném, ha a tömény adathalmazok helyett megtanulnának következtetést levonni, adatokat keresni, az adatok hitelességét leellenőrizni, csapatban dolgozni, megérteni eseményeket, törvényeket, szabályokat, és egymást…

De falakba ütközöm, és lassan elfogy a lendület. Bezzegrégen és tsa. pedig szigorúan néz rám még egy irodalmi klubból is, és rosszallón felhúzza a szemöldökét: gondolkodni, ugyan már! Régen sem volt, aztán mégis…

Keszzsu

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?