Néha szembejönnek velem ilyenek. Van, hogy havonta többször is. Kissé felhergelem magam, aztán lehiggadok, hogy á, nem érdemes! Aztán amikor naponta többször jön szembe, már nem tudom megállni, hogy ne mondjam el, mi a bajom ezzel az egésszel. És hogy miről is van szó? Erről:

„Nagyapa, hány éves is vagy?

 - Hadd gondolkozzam egy kicsit!

Mikor megszülettem, minden családban volt apuka és anyuka. Még nem találták fel a szárító­gépet (a ruhát egyszerűen kitették száradni a friss levegőre). Az ember még nem lépett a Holdra, és nem léteztek sugárhajtású utasszállító repülőgépek. Nem volt televízió, fénymásológép, és kontaktlencse. Én a számítógép és a csoportterápia előtt születtem. Az emberek nem analizáltatták magukat, legfeljebb amikor az orvos vér- vagy vizeletvizsgálatra küldte őket.

25 éves koromig minden rendőrt és férfit uramnak szólítottam, minden nőt pedig asszo­nyomnak vagy kisasszonynak. Párjuk a galamboknak és a nyulaknak volt, de nem az em­bereknek. Az én időmben, ha egy hölgy felszállt az autóbuszra vagy a villamosra, a gyerekek és a fiatalok mindenki másnál hamarabb álltak fel, hogy átadják neki a helyüket, de ha állapotos volt, a helyére kísérték és – ha kellett – megváltották a jegyét és odavitték neki. A nő elsőként lépett liftből ki; egy férfi sosem üdvözölt úgy egy nőt, hogy ne állt volna fel, ha éppen ült, kinyitotta előtte az autó vagy bármi más ajtaját, és a férfi segített neki levenni a kabátját.

A mi életünket a tízparancsolat, a józan ész, az idősebbek és az érvényes törvények tisztelete szabályozta. Bennünket megtanítottak arra, hogy különbséget tegyünk jó és rossz között, és hogy felelősek vagyunk tetteinkért és következményeikért. A komoly kapcsolat azt jelentette, hogy jóban voltunk unokatestvérekkel és barátokkal.

Ismeretlen volt a vezeték nélküli telefon, a mobiltelefonról nem is beszélve. Sosem hallottunk sztereó zenéről, URH rádióról, kazettákról, CD-ről, DVD-ről, elektromos írógépekről, szá­mológépekről (még mechanikusakról sem, hát még hordozhatókról). A ‘notebook’ jegyzetfüzet volt. Az órákat naponta felhúzták.

Semmi digitális nem létezett, sem órák, sem világító számos kijelzők a háztartási gépeken. Gépeknél tartva: nem voltak pénzkiadó automaták, se mikrohullámú sütők, se ébresztőórás rádiók. Hogy videomagnókról és videokamerákról ne is beszéljünk. Nem léteztek azonnal előhívott színes fényképek.

Csak fekete-fehér képek voltak, előhívásuk és másolásuk több mint 3 napig tartott. Színes képek nem léteztek.

Nem hallottunk a McDonald’sról, az instant kávéról, se a mesterséges édesítőkről. Az én időmben a fű olyasmit jelentett, amit nyírtak, nem szívtak. Mi voltunk az utolsó nemzedék, amely azt hitte, hogy egy asszonynak férjre van szüksége ahhoz, hogy gyereke legyen. És most mondd, szerinted hány éves vagyok!

- Hát, nagyapa, biztosan több mint 200!

 - Nem, kedvesem, csak 70!”

Pedig az „unokának” igaza volt. Ha ezek közül semmi nem létezett még a nagyapa születésének évében, akkor ugyancsak régen született, és nem 1944-ben (a körlevél általam felkutatott dátuma 2014-es, bár akkor mit keres ott a videó és a kazetta, ami már akkor nem nagyon volt). Hogy miért? Lássunk csak néhány példát: Magyarországon már 1936-ban volt zártrendszerű televízióadás. Disney a híres Fantasia című művét 1940-ben mutatták be, ami színes film volt, mégpedig sztereó hangzással. Színes fényképek már 1904-ben léteztek. (Anyósom 1944-ben született, és az ő édesanyjáról is van színes fotónk!) Igaz, hogy az első sugárhajtású utasszállító gép csak 1952-ben szállt fel (a nagypapa 8 éves korában!), de ugye bombázásra már 1944-ben használták. Hogy erre a célra miért megengedettebb, vagy elfogadottabb, mint utasok szállítására, azt nem értem.

De nézzük, miért is lehet 200 éves a nagypapa. A mechanikus számológép! Talán mindenkinek rémlik Pascal neve az általános iskolából. Nos, az első mechanikus számoló­gépek közt van az ő találmánya is (van korábbi), amit 1645-ben alkotott meg, és egészen 1799-ig használták is az adók kiszámolására. És ez a leghíresebb ilyen számológép, amiről teljesen biztos, hogy a nagypapa is hallott, hiszen ha 1944-ben született, akkor ő már származástól és anyagi helyzettől függetlenül is járhatott iskolába. Szóval vagy nagyzolt egy kicsit a papa, vagy elfelejtette. Vagy tényleg elmúlt 200 éves, sőt, közelít 370-hez! A szacharin is 1879-es találmány, és bizony a cukorbetegek nem nagyon ágáltak ellene. És akkor a számítógépről nem is beszéltünk. Sem az URH rádióról. Mind-mind sokkal régebbi dolog, mint azt gondolnánk. Az pedig, hogy valaki nem hallott róla, nem jelenti azt, hogy nem létezett.

De igazából azt sem értem, miért baj ezeknek a technikai vívmányoknak a léte. Szeretem a mosógépet, a mosogatógépet, az utasszállító repülőt, a mikrót, a mobilt, a számító­gépet és az internetet is. Szeretem, hogy nem kell hajnaltól éjszakáig kizárólag a házimun­kával és a gyerekneveléssel foglalkoznom, mert ezek segítenek. Nyugodtan füstölöghetek itt a klaviatúra felett, és írhatom ezt a posztot. Mert a gépek kimostak és elmosogattak helyettem. Sőt, némi háttéranyag megszerzéséért sem kell hónapokat könyvtárakban, levéltárakban görnyednem. És valamiért ezeknek a szövegeknek a terjesztői sem töltőtollal írják papírlapra az ábrándjaikat, hanem Facebookon osztják meg egymással egy kattintással.

A nyilvánvaló tények után nézzük a többit. És ez talán még jobban tud idegesíteni. Mert egy olyan világot ír le, ami nem hogy 1944-ben, de soha nem létezett. Kezdjük ott, hogy nem volt minden családban apa és anya. Ha csak anyósomat nézem, akkor elmondhatom, hogy az apja még a születése előtt lelépett. Soha nem is kereste a lányát. Emellett hányan nem tértek haza a háborúból? Hány férfit és nőt hurcoltak el, mert zsidó volt, cigány, vagy Jehova Tanúja, vagy bármi más, amiért lehetett gyűlölni, kirekeszteni, magunk elé lökni, hogy inkább őt vigyék, mint engem? És ez annyira jó volt, hogy vissza kell sírni? De ha a nagypapa fiatal­korát nézem sem volt ebben a tekintetben jobb a helyzet. Ki emlékszik a híres-hírhedt felira­tokra a szülészetek ajtaja felett, miszerint „asszonynak szülni kötelesség, lánynak dicsőség!”? A fülemben pedig megállás nélkül cseng, hogy „a hatvanas években nyár felé tetőzött az ifjúsági probléma”. Amikor a példabeszéd nagypapája éppen a húszas éveinek elején járhatott, hiszen 60-ban csak 16 éves volt. Mond valamit az, hogy beatnemzedék? Azért hozzánk is beszivárgott. De be ám! És akkor hallgassunk mélyen a fűről, amit nagyapa szerint ők csak nyírtak.

No, és a nők? Az Édes Annák, vagy épp Rosa Parksok? Rendben, hogy egyik sem 1944, de akkor még és akkor már létező jelenségről van szó. Vagy beszéljünk inkább azokról, akiket megerőszakoltak, megkínoztak? Beszéljünk inkább Magyarország 1944-éről? Íme:

május 15. – a magyarországi zsidóság tömeges deportálásának kezdete.

szeptember 23. – A szovjet hadsereg Battonyánál átlépi a trianoni magyar határt.

november 29. – Megjelenik Vajna Gábor nyilas belügyminiszter rendelete a budapesti gettó felállításáról.

Anyósom mesélte, hogy egyszer az anyukája teregetett, és ő a ruháskosárban feküdt (pár hónapos volt), amikor bombázni kezdtek. Az anyukája sikítva rohant a hulló bombák alatt a ruháskosárért. Őszintén örülök neki, hogy nem akkor éltem. Nem, és nem, és nem akarok bombázórepülők zajától rettegni. Nagymamám is mesélte, hogy azt soha nem fogja elfelejteni, amikor hallgatták a repülőket, és a hangjuk alapján meg tudták állapítani, van-e még bomba rajta, avagy üresen repül. A másik nagymamám egyedül nevelte a fiát (apámat), és nem tudta, hazatér-e valaha a férje, aki Ukrajnából még írt neki – hadifogságból –, aztán csend lett. Apám hároméves volt, amikor először látta az apját. Mert szerencséje volt. Neki, és még egy embernek. Az összes többi vonatra terelt rabnak nyoma veszett. Nem akarom így várni a férjemet.

No, és a megszólítás! Ne vicceljünk már! Ha valaki 1944-ben született, akkor nagy valószínűséggel 48-ban már beszélni, tehát köszönni is tud. Bár megszólítani valakit nem szoktak még ilyenkor. Inkább vegyük a hatéves kort. Tehát máris elérkeztünk 1950-be. A „tanító elvtárs”, és „tanító elvtársnő” korába. Most már visszajött a „kisasszony”, az „asszo­nyom”, a „hölgyem”, és az „uram”, de azt hiszem az ötvenes években ezek olyan kifejezések voltak, amiért esetleg még rendszerellenességgel is vádolhatták a megszólítás elkövetőjét. És állítólag 25 éves koráig (1969-ig) ez így volt. Miért pont addig, nem értem.

És a párok! Miért olyan megbotránkoztató ez a kifejezés? Petőfinek jó volt? Igaz, ő nem 1944-ben született. Vagy nézzünk egy idézetet 1786-ból:

„Hív párod vagyok én most is s te sajátod ugyancsak,
S az lészek, valamíg életem el nem hagyand.”

(Mária királyné férjéhez, Zsigmondhoz).

Emellett az 1944-ben születettek életét nem a „tízparancsolat, a józan ész, az idősebbek és az érvényes törvények tisztelete szabályozta”, hanem a félelem. Hogy ki, mikor és miért fog feljelenteni. Hogy mikor veszik el a titokban tartott három baromfit, mert nem jelentette be. Mindenki feljelentett mindenkit, hogy a saját életét, vagyonát mentse. Gondolkodás nélkül áldozták fel emberek a szüleiket, testvérüket, barátjukat. Tisztelet? Józan ész? Tízparancsolat? Törvény? Apropó, törvény: 1944. április 3: 1944. évi 1.240 M.E. rendelet a zsidók megkülönböztető jelzéséről: ettől a naptól zsidók a ruhájukon hatágú sárga csillagot kötelesek viselni az utcán.

Még egy kis történelem? Íme:

február 11. – Magyarországon bevonják a beszolgáltatandó mezőgazdasági termékek körébe a húsipari termékeket, és készítményeket.

április 3. – A szövetséges hatalmak első alkalommal hajtanak végre bombatámadást Budapest ipartelepei ellen. A bombázások során életét veszti egyebek közt Zilahy Irén is, az ismert és közkedvelt magyar színésznő.

november 4. A robbantásra előkészített Margit híd Pest felé eső két hídmezője a Dunába rogyik, miután a hídon elhelyezett és élesített robbanótöltetek egy része működésbe lépet. (Mivel a hidat a polgári forgalom elől nem zárták le, a szerencsétlenségben nagyszámú polgári személy vesztette életét.)

Nem, köszönöm, ilyen törvénynek nem akarok engedelmeskedni. Bármennyire szép és jó volt a múlton búsongók szerint.

Lehetne folytatni a sort. Minden mondatra jutna cáfolat, azt a kort nem a jóság, tisz­tesség, becsület jellemzi, hanem embertelenség és kín. De nem folytatom. Minek? Aki tudja, így is tudja. Aki nem, az felhoz olyan dolgokat, mint „akkor lehetett felvenni hitelt az OTP-től, és vissza is tudtad fizetni”. (Az egyik kommentelő írta). Hát, 1944-ben nem nagyon vett fel lakáshitelt az OTP-től senki. Az is érdekes, hogy mindig 30-40 éves emberek nosztalgiáznak azon, mennyire szép és jó volt minden 70 évvel ezelőtt. Amikor ők még nem éltek. És nincsenek itt az igazi nagypapák, akik ezt átélték, túlélték. Ők valószínűleg nem nosztalgiáz­nának. Hanem örülnének, hogy ma nekünk jobb.

A végére marad az, ami a legjobban dühít az efféle csöpögős írásokban. Miért kell mindig a múltba nézni, abban élni, sóhajtozva visszasírni, és keseregni azon, milyen lett a világ? A világ nem lett valamilyen. Valamilyenné tettük, ma is tesszük. Valamilyenné tették, és teszik azok is, akik visszasírják az általuk nem is megélt, és nem történelem-, hanem romantikus könyvekből ismert időket. Mi lenne, ha végre abbahagyná mindenki a sóhajtozást, és tenne valamit? Valami jót. Előre mutatót. Ha nem a nagyapák fiatalságát kívánná el, hanem örülne a sajátjának. Annyi izgalmas és jó dolog van a világban. Ki kellene már törölni a hamis álmokat a szemünkből, és rányitni végre arra, ami körülöttünk van. És mosolyogni egyet a szembejövőre. Nem panaszkodni, nem sóhajtozni, és egy kicsit elfelejteni azt, hogy bezzeg amikor…

Keszzsu

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?