A csütörtök éjszaka rohadt hosszúra nyúlt. Előző nap anyukám már elvitte a nagyokat, hogy pénteken indulás előtt ne kelljen még velük is bajlódni. Végre volt időm kicsit átadni magamat az aggodalmaimnak és a könnyeimnek. Férj is megérkezett hajnal fél kettő körül, így még volt is esélyünk aludni. Szerencsére délutánra kaptunk időpontot, tehát nem kellett hajnalok hajnalán felkelni. Nem mintha lett volna esélyem kipihenni magam, mert 1-2 óránként pánikhangulatban keltem fel, hogy mozognak-e még a csajszik.
Apa is nagyon aggódott, mert csak morogta az orra alatt, hogy már látta őket az ultrahangon és nem lehet semmi bajuk. Vagy hogy már lepacsizott a kicsi is, most már ne hagyja cserben. Szóval ő így aggódik igazán, és tíz év tapasztalattal már láttam a többi apró jelet is, hogy most nagyon tartja magát.
Aztán semmi különös. Zuhany, kétnapnyi ruha, hideg élelem, utolsó ellenőrzés, iratok, leletek és indulás. Természetesen autópálya és kivételesen nem vesztünk össze GPS-szel sem az útvonalat illetően, így oda is értünk.
Egész úton csak egy dolgot beszéltünk meg, amihez tartjuk magunkat. CSAK egészséges gyerekek vagy gyerek, ha úgy hozza a sors. És még a legrosszabb is benne van a pakliban. Természetesen minden elismerésem annak a szülőnek, aki képes egy életen keresztül gondoskodni a betegen született gyermekéről. De mivel a nagyokkal szemben érezném azt, hogy elvehetek tőlük valamit (legfőképpen magamat, ha olyan a helyzet) semmiféleképpen sem vállaltam volna. Két egészséges babáról gondoskodni is nagyon megterhelő, de beteg gyermek esetén?
Persze még nem tudtunk semmit csak annyit, hogy a szívultrahang kitűnő, és a genetikai ultrahang is két egészséges babucit mutatott. Szóval végső következtetéseket nem vontunk le, csak igyekeztük felvértezni magunkat a legrosszabbal szemben is.
Ez amúgy is egy elég nehéz téma szerintem mindenkinek, de akkor abban a pillanatban ezt éreztem helyesnek. Talán most se gondolnám másképp, vagy teljesen másképp látnám.
Őszintén? Fogalmam sincs.
Gond nélkül megtaláltuk a kórházat, aztán bejelentkeztünk és vártunk a dokira. Persze internetanyu már lecsekkolta, férjnek egy kis meglepetést okozott, hogy a doki nem egy matuzsálem. De ez nem is lényeges.
Bevezetett minket az ultrahangos szobába, és gyorsan ránézett a lányokra. Kb. egy perc telt el, és közölte:
„Nincs iker-iker transzfúziós szindróma!”
Iszonyatosan meglepődtünk. Közben nem tudom pontosan, nekünk vagy inkább csak hangosan magyarázott magában, de megmutogatta, miért nem az, amire Budán gondoltak. Már épp azon gondolkodtam, van-e értelme megnyugodni, mikor közölte:
„De gond, az van...”
Szóval kicsit még méregetett - mármint a babákat odabent -, persze tudjuk azt nagyon jól, hogy ez szubjektív, nem pontos stb. Majd mondott egy fura angol szót, egy kukkot sem értettem belőle, és felhívta a dokit, aki leküldött minket hozzá. Hiába füleltem, okosabb nem lettem. De megnyugtatott minket, hogy mindent részletesen elmagyaráz és megbeszélünk mindent.
És kérem, úgy is lett.
Szóval a mi bajunk a sIUGR szindróma. Bizony! Ilyen is van.
Ha a legegyszerűbben akarnám megfogalmazni, „S”, mint szelektív, „IUGR rövidítés”, mint méhen belüli növekedési retardáció.
Aztán kaptunk több mint félórás kiképzést a lehetséges kockázatokról, típusokról, fázisokról, meg úgy alleszuzammen mindenről, ami így egy lepényen osztozó ikerterhesség esetén lehetséges.
Ami minket illet, a lényeg, hogy a méhlepényből kiinduló erek a babák felé nem egyenletesen oszlanak meg. Olyan, mintha az egyiknek egy kolbászon keresztül jutna be a fincsi kaja, a másiknak meg egy cérnaszálon. De a köldökzsinórok áramlásai egyenletesek. Ez a leglényegesebb, amit ilyenkor nézni kell. És szépen elkülönülnek, ami szintén pozitív. Itt a tápanyag mennyisége nem azonos. A legrosszabb, amire számíthatunk, hogy a kicsi baba nagyon, mondom NAGYON kicsi lesz. Ezt a kórképet akkor mondhatjuk ki, ha a különbség a babák súlya között meghaladja a 25 százalékot. De egészségesek idáig, és erre is lehet számítani nagy eséllyel. A különbség jelenleg köztük 28 százalék volt akkor, de akár 50 százalék is lehet. Szóval lehet, hogy lesz egy 3,5 kg-os egy 1,5 kg-os babánk. És nagyjából a 34-35. hétig ki lehet húzni, ha semmi érték nem romlik.
(Azt nem tudom, ilyen nyilvános blogon illik-e erről írni, de míg élek, nem felejtem el azt az emberséget, törődést, kedvességet, megértést, türelmet... és még nem tudom, mit írhatnék ide, amivel minket fogadott és tájékoztatott Pécsen a Doktor Úr. De nagyon, nagyon, nagyon hálás vagyok érte.)
Az egyetlen, amit tehettünk, hogy heti egyszer leellenőrzi valaki a lányokat a megfelelő eszközökkel, és ha minden rendben van, akkor jöhet a császár, és ez esetben egy olyan kórház, ahol van koraszülött ellátás. Ezek után mi sem volt természetesebb, hogy felkérjük azt a doktort, aki Pécsre küldött minket, hogy a terhesség hátralévő részében kísérje végig az ikreket. Már amúgy is látta őket, és most már a pontos diagnózisról is tájékoztatva lett.
Pécs nagyon kiesett volna a családi körből, számunkra Budapest bármely része közelebb van, így kézenfekvő volt. Az előző nőgyógyászom – aki egyébként a családi szülész is hat gyerekkel, ebből kettő az enyém – a Szent Imrében dolgozik, és ott nincs koraszülött osztály. Már az elején kihangsúlyozta, hogy ha tehetem, keressek olyan orvost, aki olyan kórházban dolgozik, ahol van PIC. Ami szerintem nagyon emberséges volt tőle. Köszönöm ismét! Új orvosunk a Honvéd kórházban dolgozik ,és csak csupa jót írt a Zinternet, szóval nem volt nehéz döntés. Boldog voltam, hogy vállalta a terhesgondozás hátralévő részét.
lolacska
Megszületett negyedik gyermekünk
Az orvosom döntése alapján a 37. hét utolsó napján kicsalogatták a babát, mivel UH alapján IUGR-ja, azaz méhen belüli fejlődési lemaradása volt, és kevés volt a magzatvíz is.
Tovább>>>
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
