Nagyon sok helyen olvasom azt a tanácsot, hogy töltsünk minél több minőségi időt a gyerekekkel, beszélgessünk velük sokat és ilyenkor tényleg csak rájuk figyeljünk. Ez az utóbb említett, koncentrált figyelem nekem semmilyen kihívást nem okoz, mert bármelyik fiamat kérdezem meg, hogy milyen volt a napja, akkor azt a választ kapom, hogy: „jó”. Ha pedig a sulira kérdezek rá, akkor: „nem történt semmi”. Szóval erre a durván húsz másodpercre tényleg nem nehéz agyilag ott lenni.
Viszont csak érdekel, hogy mi van velük, ezért mindenféle trükkökhöz folyamodunk a férjemmel, hogy megnyíljanak és beszélgessünk egy jót. Szerencsére már elég sok módszerünk van, de folyamatosan keresgéljük az újabb lehetőségeket. A napokban fogalmazódott meg bennem például az, hogy jó lenne közösen sportolnom az idősebb és jelenleg ezerrel kamaszodó fiammal.
Két évvel ezelőtt egyszer ugyan már futottunk együtt, de akkor túl anyásra vettem a figurát (ne úgy tartsd a kezed, vigyázz, gödör, vigyázz, pocsolya, figyelj az útpadkára), így az első kilométeren sikeresen hazavágtam a hangulatot, és azóta nem is volt több próbálkozásunk. Ma viszont éreztem a zent, és Márk szerencsére már nem emlékszik arra, mi történt 11 éves korában, ezért eljött velem futni.
Háááát....az első kilométeren most is elgondolkoztam, hogy mennyire volt ez jó ötlet. Most nem kritizáltam semmit, nem is nagyon kellett (bár az útpadka miatt azért szóltam). A mai „nehézséget” az okozta, hogy nem mértem fel rendesen, hogy egy 13,5 éves, 177 centis, 54 kg-os, 44-es lábú fiúgyermek, aki naponta két órát focizik, milyen tempóra képes. Nagyon rendes volt, mert az elején pár lépéssel volt csak előttem, de ahányszor egy tizenéves gyerek mellett futottunk el, növelte a tempót. Rengeteg tizenéves él a környékünkön. Így az eredeti tervem, amely szerint szépen, nyugisan kocogunk egymás mellett, és közben megbeszéljük a világ dolgait, pár perc alatt rózsaszín lufiként pukkadt ki és maradt helyette a „próbálok minél kevésbé lemaradni a gyerek mögött” elnevezésű brutálfutás. Másfél kilométer után az erőltetett tempónak köszönhetően már éppen rendesen kezdtem érezni a tüdőmet, amikor a patakparton Márk két osztálytársnője köszönt ránk. Na, basszus, drága elsőszülöttem olyan iramot diktált hirtelen 300 méteren, hogy le a kalappal. Ráadásul nyilván tartanom kellett, szabályos mozgással az ütemet, hogy ne égessem le. Kanyart ember még nem várt annyira, mint én!
Körülbelül a harmadik kilométertől már iszonyúan égett a tüdőm, fájt minden izmom és nem győztem gratulálni magamnak a pöpec kis „fussunk együtt a gyerekkel, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz” ötletem miatt. Főleg akkor, amikor Márk nemhogy hallótávolságon, de már látótávolságon belül sem volt. Ilyenkor persze a testem minden tiltakozása ellenére belehúztam annyira, hogy legalább egy pár centis kis pöttyként lássam a messzi távolban. Az utolsó 800 méter előtt viszont megvárt, de csak azért, mert nem tudta egy kereszteződésnél, hogy merre kellene mennie. Így újra esélyt kaphattam volna egy kis beszélgetésre, de addigra már a francnak sem volt kedve beszélgetni. Már az utcánkban voltunk, és úgy döntöttem, hogy ezt az utolsó 600 métert, ha törik, ha szakad, összehozom, amikor két nagyobb méretű kóbor kutyát vettünk észre az utca közepén. Ennek köszönhetően, jobb a békesség alapon, plusz 200 méter kerülőt tettünk. Imádtam minden pillanatát!
Végül 5,2 km-t futottunk, több mint két perccel rövidebb idő alatt, mint szoktam! Ráadásul a végén még megkért Márk, hogy sprinteljünk picit. Sprinteltem. Mindent a gyerekért! Ja, és holnap megint megyünk, mert állítólag tök jó volt! Azt hiszem, holnap nem kérdezem meg, milyen napjuk volt.
Viki
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
