A történetem kissé közhelyes: adott egy korábban workaholic manager nőci, aki a harminchoz közelítve, párjával arra adja a fejét, hogy gyermeket vállaljon. Nálam sem megy könnyen, kiderül egy anyagcsere rendellenesség és némi pajzsmirigy probléma, bár alapvetően minden jól kezelhető. Fél év diéta, gyógyszer, mozgás és nagy fogyás után, amikor az orvos megnyomja a start gombot, a gólya azon nyomba pottyant egy gyönyörű és egészséges kislányt. Az életünk fenekestül felfordul, a kis törpeterminátor teljesen átveszi a kormánykereket. A kezdeti nehézségek után egészen jól egymásra hangolódva és gyorsan telnek a hónapok, gyermek hipp-hopp kettő éves, anya pedig ott áll az álláskereső anyák piacán.

Gyermek csont nélkül felvételt nyer a bölcsibe, anya pedig csont nélkül bejut egy multihoz, mert a korábbi melóhelyre nincsen visszaút. Ne is vicceljek, hogy oda visszamennék (by the ex-főnök) és hasonlókat kapok, de nem is bánom. Meghagyom ezt a taposómalmot a fiatalabbaknak és függetleneknek.

Az új helyen a korábbi pozícióhoz képest a bányászbéka fenekénél (értsd: a szamárlétra legalján) kezdem újra a pályafutásomat, a fizetés ennek megfelelően töredéke a korábbinak, de legalább van és az enyém. Sőt van távmunka is, übersőt ha beteg a gyermek, akkor otthon maradhatok távmunkára. Alapvetően én lennék a világ legboldogabb anyukája, hisz van egy egészséges gyerekem, szerető párom, "jó" munkahelyem, csak most jön a DE, csupa nagybetűvel.

A csapat, amiben dolgozom egy barkácsáruházra hasonlít leginkább, már ami a fúrás-faragást illeti. Az itt eltöltött néhány hónap alatt gyakorlatilag a fél csapat kicserélődött mellettem, mert mindenki besokallt a csapat másik felétől. Húszas éveik elején járó szingli csajokról beszélünk, akiknek nincsen jobb dolga, mint másokkal foglalkozni. Ha bent vagy, azért, ha nem vagy bent, azért. Ha beteg vagy, azért, ha egészséges, azért. Ha dolgozol, azért, ha felszedsz néhány kilót, azért, ha ápdét kaját eszel, akkor meg azért.

Volt két kemény hetem, amikor vívódtam magamban, hogy továbblépek. Aztán rájöttem, hogy miért is tenném? Van munkám, a főnökeim szeretnek, elismernek, a munkámmal elégedettek. A fizetésem minden hónapban óramű pontossággal megérkezik, ha kell, otthonról is dolgozhatok, akár beteg is lehetek, és ezért nem rúgnak ki. Ez manapság nagy kincs.

A munkahelyem multikulti, amit szoknom kellett, de a mobbinghoz nem tudok felnőni. Nem értem, hogy miért jó másoknak folyton másokkal foglalkozni. Miért nem köti le őket a saját életük, annak minden örömével és bánatával, miért nem tudnak azzal betelni, hogy nekik nem kell minden nap a bölcsibe rohanni a töpörtyűért, nem kell mindent gondosan előre megtervezve tenni, még lehetnek szabadok, függetlenek és fiatalok. Mindez nem panasz, mert mi akartuk ezt az életet és cseppet sem bánjuk.

A szóban forgó kolléganők az érkezésem napján, az első öt percben "lekádereztek", tudni szerették volna, hogy van-e lakásom, férjem, gyerekem, autóm, hitelem, egyéb vagyontárgyam, okostelefonom és fészbúk-profilom. A nevem alapján aligha akadhattak rám, mert tucatnév (ez esetben szerencsére), de a belépésemet követő 15 percen belül máris ismerősnek lettem jelölve. Később jöttek a durvább kérdések: tudni akarták a fizetésem nagyságát (munkaszerződésben rögzítettek szerint tilos kiadni ezt az infót), párom keresetét, titulusát, autónk márkáját stb.

Kiakadtam, mint egy kakukkos óra. Az nem lehet, hogy a mai huszonévesek ennyire pénz-orientáltak! Ne már, én miért nem voltam ennyire felszínes 10 évvel ezelőtt? Rá kellett jönnöm, hogy lehet találni még normális értékrendű egyedeket, de sajnos ők mind fejvesztve menekülnek erről a munkahelyről. A munkáltató természetesen értetlenül nézi, hogy bizonyos pozíciókra miért kell lasszóval embert fogni, én meg azt nem értem, hogy ők mit nem értenek. Az 50 százalékos fluktuálódás és az állandó feszültségek megmételyezik a mindennapokat. Nálam már csak múlt időben, mert eljutottam addig, hogy letojom, mit gondolnak vagy mondanak ezek a "hölgyek". Túllépek a rendszeres beszólásokon, nem foglalkoztat, hogy épp min röhögcsélnek, sőt, az sem zavar, hogy a távollétemben fúrnak. Akadnak rosszabb napok is, amikor fogom a fejem és azt gondolom, hogy bizonyos dolgokat már nem lehet überelni, ám bebizonyosodik, hogy mégis. Mindig van lejjebb. Mindig van egy szép új játékszer (=kolléga/nő), aki a forgatókönyv szerint a próbaidő alatt feláll és/vagy továbblép.

A minap a reggeli bölcsődei szeánsz közepén szipogva-sóhajtozva ült mellettem egy anyuka. Az enyémmel nagyjából azonos korú, szép arcú kislányt öltöztetett és közben ömlöttek a könnyei. Odanyújtottam egy zsepit, mire ő csak annyit hümmögött az oldalamon lógó belépőkártyára: "De jó, neked legalább van állásod. Engem épp most tettek ki."

Rájöttem, hogy ennek az anyukának igaza van. Kicsit fúrós-faragós, kicsit vacak légkörű ez a munkahely, de legalább az enyém.

Üdv,

egy anyuka