A felnőttek nagy részének van olyan kisgyerekkori emléke, amiben meglepve tapasztalták, hogy máskor mosolygós-barátságos anyjukat mennyire ki lehet borítani pár egyszerű cselekedettel. Orrpiszkálás, murvakő-nyalogatás, a pelenka tartalmának közelebbi vizsgálata, meg hasonlóak. Többen is mondták már, hogy bár elmúltak huszonöt, negyvenöt- vagy akár hatvanévesek, de a „fúúúúj, undorító, nemszabaaaad” mondat a mai napig anyjuk hangján visszhangzik a fejükben, és elég élénken fel tudják idézni a megfelelő arckifejezést is hozzá.
Az egész kicsi gyerekek még nem hajlamosak eleve undorodni valamitől. Kíváncsiak, és felfedezni vágyóak, azzal pedig végképp nem tudnak mit kezdeni, ha a szülő ezt „rosszaságnak” vagy gonoszságnak, esetleg szándékos bosszantásnak veszi. Lehet, hogy egy kétéves kíváncsi arra iS, milyen fejet vágsz, ha ő amúgy jó alaposan beletúr az orrába, de első körben NEM ez vezérli, mikor elindul a mutatóujja.
A középkorú felnőtté érett hajdani másfél-kétéves a te tombolásod nélkül is általában leszokik az orrpiszkálásról és hasonló „illetlen” viselkedésről idővel, viszont egy életre neheztelhet rád, ha annakidején ilyesmiért leüvöltötted a fejét vagy megbüntetted érte, pedig ő semmi rosszat nem akart.
"A csecsemők és a kisgyermekek az érzékszervi-motoros szakaszban vannak, ahol a dolgokat ízleléssel és tapintással szeretik megismerni" - mondja Ayuko Boomer, a Minnesotai Egyetem Shirley G. Moore Lab School, Institute of Child Development tanszékének oktatási szakértője. "Így aztán ezt a "illetlen" viselkedéssel hozzák összefüggésbe, de valójában ez fejlődési szempontból tipikus." – írja a Cincinnatti Magazine cikkében a szerző, és azt hiszem, igazat adhatunk a szakértőnek. Az embernek azért nő ki a szája meg a keze, hogy kipróbáljon ilyesmit, és arravaló a szeme, hogy meglássa a következményeket.
"Ezek a viselkedések az őrületbe kergetik a szülőket, de érdekes és izgalmas ugrásokat jeleznek abban, ahogy a gyermek megtapasztalja és megérti a világot" - teszi hozzá Rebecca Parlakian, a Zero to Three, egy, a csecsemők és kisgyermekek jólétével foglalkozó intézmény munkatársa. "Elsősorban az érzékszerveiken keresztül fedezik fel a világot, és ennek nagy része abból áll, hogy 'Nos, felhúztam az ujjamat az orromba, és most ez a dolog ott van az ujjam hegyén. Vajon milyen íze lehet?' "
Parlakian szerint az első dolog, amit nem szabad elfelejteni, hogy ezek a szokások múlékonyak, és a legtöbbjük 3 éves korukra megszűnik ("Bár azt hiszem, mindannyian emlékszünk arra a harmadikos társunkra, aki fikát evett" - mondja). "Függetlenül attól, hogy hány éves a gyermeke, ha rendszeresen megpróbál nem ehető dolgokat enni, vagy a székletével játszik, miután szobatiszta lett, forduljon gyermekorvosához."- teszi hozzá. Az undor ugyanis részben tanult tevékenység, és kulturális beidegződések tartoznak hozzá, DE minden kultúrában undorítónak, veszélyesnek tartják a bomló dolgokat, a vizeletet vagy a székletet.
A kisiskolások, ovisok már felismerik, hogy a felnőttek számára bizonyos dolgok taszítóak, undorítóak vagy éppenséggel tiltottak – és ők már talán épp ezért vonzódhatnak hozzájuk. Teljes birodalom épült olyan képekből, dalocskákból, játékokból és versekből, amelyek ezekről az „undi” dolgokról szólnak, és a nagyobb gyerekek élvezettel szórakoznak ezekkel, egymás közt nagyokat röhögve, vagy kiélvezve a környező felnőttek döbbent arcát.
Ide tartozik a műanyag hányás, a gumiból készült svábbogár, a Tiltott Szavakkal alaposan megtűzdelt nóták – a gyerekeim kedvence a Fing Himnuszként elhíresült dalocska (aki nem ismeri, kommentben belinkelhetem, fenn van Youtube-on...) volt egy időszakban, amit előszeretettel ordibáltak kórusban az erdei kirándulásokon. Őszintén szólva, hagytuk (és igyekeztünk csak a hátuk mögött kuncogni, hiszen a móka fele épp az, ha a felnőtt megrökönyödik) – aztán maguktól kinőtték. De addig - minél undibb, annál jobb!
Valami vonzereje mégiscsak maradhat pár efféle gyermeki szórakozásnak. Sose felejtem el, amikor fogadást kötöttünk a Kőbányai úton a kocsiban üldögélve, hogy melyikünk találja el pontosabban, a szembejövő autókban hányan piszkálják az orrukat. Egyikünk se találta el, mivel az eredmény legmerészebb becsléseinket is meghaladta – elmondható, hogy talán minden harmadik kocsi sofőrje vagy utasa kiengedte magából a benne élő kétévest az utazás idejére, privát térnek tekintve a kocsi belsejét. Az „undi” dolgokkal foglalkozó, ám felnőtt embereknek szánt vígjátékok és hasonlók népszerűsége szintén a tabu varázsát mutatja. Vagy azt, hogy tulajdonképpen sose növünk fel teljesen.
Jó is ez így, hiszen az élet tele van megúszhatatlan, undi dolgokkal, amivel foglalkozni kell, ha gyereked van, különösképp. Ki menne sebésznek, laboránsnak, takarítónak, ki nevelne gyereket, ha mindenki világgá menne az első hányás, macskapisi, romlott ételmaradék vagy belezett csirke láttán? Persze tapicskolni se érdemes bennük, és gyermekünket se hagyhatjuk, hogy emberi Petri-csészévé váljon korai természettudományos kísérletei során.
Ti mit kezdtek, ha valami különösen „undi” kelti fel a figyelmét, vagy nagy lelkesedéssel nyalná körbe a szupermarket bevásárlókocsiját?
Vakmacska
