30. hét

Április utolsó hete már egy kicsit melegebb, tavaszias időjárást tartogatott a számunkra. Ezen a héten már hivatalosan is betöltöttem a 30. hetet, ez bőven elég indok volt, hogy elkezdjünk kicsit tempósabban haladni a baba-lista tételeivel.

Tudom, hogy még van bő 2 hónapunk hátra, de valahogy a hármassal kezdődő terhességi hét megadta a kezdőlökést, hogy ne halogassuk tovább a tennivalókat.

Mielőtt megérkezik a kisebbik lányunk, még mindenképpen akartam egy igazi nagytakarítást csinálni a lakásban. Már olyan régóta tartott ez a nyálkás, hűvös időszak, hogy olyan érzésem van, mintha egy sötét, dohos barlangból másznánk elő éppen a hosszúra nyúlt téli álmunk után. A félig hibernált állapot végeztével – és a jó idő beköszöntével – végre újraindult a keringésünk és most új életre kell keltenünk a környezetünket is.

Lehet, hogy ez már a fészekrakás (pontosabban a meglévő fészek csinosítgatása), de elképesztő belső késztetést érzek, hogy a lakásban mindent le- és kimossak, portalanítsak és fertőtlenítsek.

A héten végre sikerült befejeznem a konyha „mélytisztítását”. Elosztottam szépen több napra, hogy ne hajtsam túl magam, de még így is nagy meló volt. Kipakoltam az összes szekrényt, kívül-belül mindent lesikáltam, leolvasztottam a fagyasztót, filtert cseréltem a szagelszívóban és persze megejtettem a régóta esedékes lomtalanítást is.

Egyik délután a lányom is megkérdezte, hogy „mit csinálok?” – mire válaszoltam, hogy kitakarítom a konyhát, hogy minden szép tiszta legyen, mire megérkezik a kisbaba. Láttam szegényen, hogy nem érti az összefüggést: a kistestvére a konyhában fog kutakodni vagy csak arról van szó, hogy az alsó fiókban a fedők között fog aludni?

A nagy készülődés szellemében egy kis online vásárlásra is időt szakítottam – na jó, ez nem esett annyira nehezemre.

Én nem szeretem a hálóingeket, nem is vettem soha szoptatós verziót, még az előző szülésemre készülődve sem, de gondoltam most beruházok egyre, hátha végül hasznát fogom majd venni a kórházban vagy a szülésnél. Legutóbb is nyáron szültem, valamiért minden ruhanemű zavart magamon, jobban esett meztelenül létezni a szülőszobán, utána az osztályon pedig szoptatós topokban és passzentos rövidnadrágokban voltam. Úgyis csak napi egyszer volt vizit, akkor kipakoltam az alsó térségbeli látnivalókat, egyébként jól esett „normális ruhában” létezni.

Anyósom és anyukám is kérdezte, hogy nem zavar-e, hogy szűk a nadrág, nem lenne-e kényelmesebb egy bővebb szoknyában vagy ruhában, de valamiért úgy éreztem, hogy a nadrág legalább „összefog”, amíg saját magamtól nem vagyok erre képes közvetlenül a szülés utáni időszakban.

Most viszont van egy olyan megérzésem, hogy lehet, hogy jobban fogom magam érezni, ha lesz benn velem egy hálóing, így kerestem egy alkalmas darabot, amit akár később is fogok tudni használni, ha arra lesz igényem.

Ha már kismama és szoptatós ruhák között nézelődtem, akkor nem akartam tovább halogatni az új szoptatós melltartók vásárlását sem. Nagyon hasznos tud lenni, hogy már szültem egy gyereket, mert így legalább tudom, hogy melyek azok a modellek, amik kényelmesek, nem vágnak be sehol és nem is esnek ki belőlük a lányok, de azért kezdem már eléggé unni, hogy úgy néz ki a melltartós fiókom, mintha négy különböző nő tárolná ott a holmijait.

Hosszas keresgélés után végül találtam megfelelő méretű és formájú cicifixeket, de az online „plázázásra” szánt idő akkor is megérte volna, ha végül semmit nem veszek. Képzeljétek, a múltkori nyitott ülepű kismama bugyik mellé találtam szexi szoptatós melltartót is! Sosem gondoltam, hogy valaha le fogom írni egy mondaton belül a „szexi” és a „szoptatós” szavakat, de a Hot Milk(!!) fantázianevű szériát nem tudom másképpen jellemezni. :D

A nagy pakolászásom közepette a férjem is kedvet kapott, hogy átnézze a ő féltve őrzött, évtizedek óta rakosgatott holmijait is. Ő eléggé szentimentális lélek, még mindig gondosan őrzi például a ’84-es, első kiadású (és még tökéletesen működőképes) Nintendóját is, de az akció- és szuperhős gyűjteménye is rengeteg jó állapotú, retró darabból áll.

Ezekből alkalomadtán egyet-egyet átruház a gyerekre, aki mindig nagy becsben tartja a legújabb Terminátor vagy Hulk figurát és lány létére nagyon szívesen játszik velük meglepő rendszerességgel.

A férjem persze párás szemekkel nézi, ahogy a szőke, fürtös kis lánykája tologatja az ő 30+ éves G.I. Joe-ját a zöld kukásautó tetején vagy éppen együtt fürdik velük, mert nagyon fontos, hogy mindannyian szép tiszták legyenek.

Szerdán arra is sikerült időt szakítanunk, hogy a gyerekkel kettesben elmenjünk és megvegyük a baba nyunyókáját. A lányom szerint rendkívül fontos, hogy a kishúgának is legyen alvós pajtija, pont úgy, ahogy neki is ott a báránykája, akivel már évek óta elválaszthatatlanok.

Amikor ő született, nem voltunk ennyire felkészültek. Az első juhot ajándékba kapta körülbelül fél éves korában és onnantól kezdve nem lehetett tőle elvenni, kihagyhatatlan része lett az altatási ceremóniának. A fő probléma ezzel az volt, hogy egyetlen darabunk volt belőle, így kénytelen voltam a nyakamba venni a várost és az üzletlánc 5-6 különböző boltját is bejárni, hogy találjak még két darab ugyanolyan jószágot, hogy legyen egy a nagyszülőknél is, valamint itthon is mindig akadjon „tartalék”, ha az egyik éppen a mosásban van.

Most ennek megfelelően terveztünk, tudtuk, hogy olyan nyunyót kell keresni, amiből találunk három egyformát, nem csörög, nem túl nagy és legfőképpen nem bárány.

Így lett a babának puha, macis alvókája, amit már korábban kinéztem egy gyerekholmikat is árusító ruhaboltban, de mindenképpen a lányommal együtt akartam elmenni megvenni, mert már korábban megígértem neki, hogy közösen fogjuk beszerezni.

Természetesen az ő tetszését is nagyon elnyerte a hófehér, selymes kis mackó, rögtön meg is jegyezte, hogy ő szívesen elcserélné az ő bárányát és – hogy magasabb legyen a tét – a cumiját is arra az új nyunyóra. Igyekeztünk persze elmagyarázni, hogy ezt a kisbabának vettük, neki már van sajátja, így a maci a testvéré lesz. Szomorkodott rajta egy darabig, de megbeszéltük, hogy ahogy neki is vettünk és veszünk rengeteg holmit és játékot, úgy a húgának is fogunk venni dolgokat, ami viszont kizárólag az övé lesz.

Ez volt az első ütközetünk a „testvérféltékenységgel”, de meglepően jól vette az akadályt. Szerencsére nem tartott sokáig a szomorúság és az alkudozás, fél órával később már azt ecsetelte bőszen, hogy tudja, hogy a maci a babáé, de senki más nem adhatja neki oda, csak ő. Rögtön, amint kibújik anya pocakjából, meg akarja lepni vele!

A hét végére megérkezett hozzánk látogatóba az öcsém (és a várva várt bocis tejkaramella) is és ezzel kezdetét vette a babára való készülődés második fázisa. Még a legutóbbi vizitje alkalmával megbeszélték a férjemmel, hogy április végén–május elején eljön majd hozzánk újra és együtt szétszedik a nagy, tolóajtós szekrényt a gyerekszobában, mert ahhoz mindenképpen két megtermett ember ereje szükséges.

Remekül kitaláltuk a dolgot: a lányunkat pénteken leadtuk a nagyszülőknél, a fiúk pedig így neki tudtak látni a nehéz bútorelemek szétszerelésének és a lakásból való kihordásának. Nagyon gyorsan haladtak, pár órán belül már csak a mámorító, üres helyét láttam a szekrénynek.

Igyekeztem persze előre kipakolni belőle mindent és úgy helyezni a meglévő holmikat, hogy minden a majdani végleges helyének a közelében legyen, de még így is extrém káosz uralkodott a lakásban. Ebben a pillanatban is úgy nézünk ki, mint egy menekültszálló, amit felforgattak a betörők valami értékes után kutatva.

Jövő héten a kaotikus állapotok felszámolása lesz a fő programpont, de addig nem akartam a kinőtt és vákuumzsákba pakolt babaruhákkal, babaholmikkal foglalkozni, amíg a bútorok nincsenek a helyükön a gyerekszobában.

Lesz vele munka bőven, de még így is elképesztően kielégült állapotba kerültem mentálisan, hogy az egyik legnagyobb tételt sikerült lehúznunk a listáról és „már csak” a pakolással és rendszerezéssel kell foglalkoznom. Az csak a hab a tortán, hogy a két jó munkás embert elkapta a gépszíj és egyúttal a pelenkázót és a rácsos ágyat is összerakták, így bútorok szempontjából már tényleg semmi tennivalónk nincsen.

A hét utolsó napja nagyon különleges programot tartogatott számunkra. Csiga és a csigafiúk itt jártak a mi kis tengerparti országunkban és azt tervezték, hogy hazafelé menet megállnak Zágrábban szusszanni egyet, így ennek apropóján sikerült egy szuper játszóházas találkozót összehoznunk vasárnapra.

Már napokkal előtte nagyon készültünk, a lányom és én is izgatottan vártuk, hogy végre személyesen is találkozzunk és persze megismerkedjünk a gyerkőcökkel is. Különösen kíváncsi voltam rá, hogy hogy fog az én egyelőre egyke csemetém viszonyulni az ő kisebbik fiúkhoz, mennyire fogja érdekelni a baba és úgy egyáltalán hogy fog reagálni a helyzetre.

Arról írtam már korábban, hogy nem az a szégyellős típus, attól nem tartottam, hogy majd a szoknyám mögé bújik, de le sem lehetett lőni egész délután. Már a játszóházba vezető úton is végig arról beszélt, hogy az ajándék dínós színezőt és a csillámos matricákat majd ő akarja odaadni és már alig várja, hogy a nagy, labdás játszótéren játszanak együtt.

Érdekes volt megfigyelni, hogy hogyan kommunikálnak egymással, mennyivel fejlettebb Csiga nagyobbik fiának a magyar nyelvtudása és az én lányom milyen tágra nyílt szemekkel igyekszik minden egyes szóra odafigyelni, hogy biztosan megértse, hogy mit beszélnek hozzá.

Az őrült játszóházazás és a körülbelül tíz lefutott kilométer után, persze igencsak megéhezett és rögtön rávetette magát a vacsoraként rendelt pizzára.

Mi a pizzát eddig mindig úgy tálaltuk neki, hogy apró kis katonákra felvágtunk egy-egy darabot, amit ő villával ügyesen meg tudott egyedül enni. Érdeklődve figyelte a többieket, hogy a szeleteket lehet kézbe is fogni és mindenféle evőeszköz nélkül, csak úgy harapni.

Eleinte gyanakodva elemezte a módszert, de Csiga bíztatására („a fogaid is olyan élesek, mint a kés!”) egyszercsak a kezébe vette a tányérján lévő szeletet és jó nagyot harapott belőle. Annyira lenyűgözte a dolog, hogy még órákkal később is azt emlegette, hogy ő megtanult kézzel pizzát enni!

A babára kevesebb reakciója volt, mint vártam, de ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy a játszóházi vadulás közepette a baba nem ütötte meg a „kellően érdekes szintet”, de azért érdeklődve figyelte, ahogy fogtam az ölemben, miközben ő evett és többször is nyilvánvalóvá tette az összes jelenlévőnek, hogy neki is lesz otthon nemsokára ilyen kisbabája.

A hosszú hétvégének hála nem kellett másnap bölcsibe készülnünk, így szinte zárásig maradtunk az épületben. Már besötétedett odakinn, amikor búcsút vettünk egymástól és mindannyian elindultunk hazafelé, ki hosszabb, ki rövidebb úton.

Biztos voltam benne, hogy a lányomat is lefárasztotta az órákon át tartó, megállás nélküli játék és a rengeteg új inger, hazaúton is meglepően csendben elmélkedett a hátsó ülésen. Még csak félúton jártunk, amikor megkérdeztem tőle, hogy „ébren vagy?”, mire nemes egyszerűséggel csak annyit válaszolt, hogy „nem” és folytatta a nyugodt relaxációt hátul.

Itthon még gyorsan lecsutakoltuk, hogy ne izzadtan fektessük le, de abban a pillanatban, ahogy maga köré gyűjtötte a birkanyájat és a feje hozzáért a párnához, már álomba is merült.

Mi felnőttek is kellően elfáradtunk a hétvégi programok után. A takaró alá bújva már csak abban reménykedtünk, hogy kellően lejárta magát a gyerek és nem fog másnap a tyúkokkal kelni, hogy most az egyszer ki tudjuk használni, hogy mindannyiunknak szabadnapja van.

Salty