Túl vagyunk a nyári szüneten! A gyerekek sokat voltak a friss levegőn, táboroztak, játszottak, lazítottak, mi pedig alig vártuk, hogy elkezdődjön a tanév, hogy nekünk is jusson egy kicsi a pihenésből. Petya egész nyáron itthon volt; nem találtam semmilyen lehetőséget, ahova el tudtam volna vinni. Ó, igen, volt nyári ügyelet a spec. intézményben, de ott nem igazából szeretik, ha ovisokat is bevisz az ember… Sokfelé jártunk; ahova lehetett vittük magunkkal őt is, de a rendszeres foglalkozások, fejlesztések nagyon hiányoztak.
Ma reggel újabb útvonalról közelítettük meg az ovit, így csak később tűnt fel neki, hogy merre is haladunk. Innentől kezdve a maradék utat végighüppögte, méltatlankodásának hangot adva. Az ovi udvarába érve sem könnyítette meg túlzottan a dolgom. Egy nagy szatyor a vállamon, amiben az összes cucca benne van, a hónom alatt a nagy csomag pelenka, ő pedig áll előttem a könnyes szemeivel, két kezét feltartva, az „Anya, vigyél!” nézésével… Mit lehet ilyenkor tenni? Fogtam, felvettem – még jó is volt, mert legalább nem döntött fel a másik vállamon lévő túlsúly, és elindultunk befelé. Gondoltam, lépcsőzni szeret, majd ott leteszem, de ez most nem működött! Így mindenestül felküzdöttem magunkat az elsőre, és mivel egyáltalán nem volt hajlandó egy lépést sem tenni, így csak az öltözőfolyosón tudtam letenni, a kispadra. Jó kis reggeli súlyzózás volt.
A változatosság kedvéért ismét új óvó nénink van. Ha jól számolom, akkor az itt töltött két év alatt talán már a harmadik (vagy negyedik?). Pár perc múlva jött is ki, majd víg kedéllyel közölte, hogy akkor ő most elszalad a mosdóba, meg kávézni, de üljek le és várjam meg… - és már ott se volt! Csak néztem magam elé, hogy biztos jól hallom-e, elvégre a mai nap lesz az első, hogy „élesben” dolgoznak Petyával, de mire felocsúdtam, már messze járt. Leültem a padra és megvártam. Jó 10-15 perc elteltével került csak elő, majd átadtam neki a cuccokat. Úgy tűnt, minden világos – még egy használati utasítást is írtam Petyához, megmutattam, hogy hoztam egy nagy csomag pelenkát. A pelenka még délután is ott volt, ahova reggel letettem. (Remélem, a délutános óvó néni legalább bevitte, nincs kedvem újért menni…)
Egész jól vette az első napot a fiatalember. Dolgozott is, hisztizett is, enni is evett, de az alvás kimaradt – ennek mi ittuk meg a levét este, grrr! Amikor hazaértünk, kúpot adtam neki, mert már több napja nem kakilt. Ahogy veszem le a nadrágot, és csatolom ki a bodyt, azt hittem, rosszul látok. Hozzáteszem, azért is nagy a döbbenetem, mert eddig még nem fordult elő ilyen. Petyára a pelus fordítva van rátéve, és természetesen nem is az a fajta, amit mi használunk – elvégre nem sétált be magától a csomag pelenka a csoportszobába… Nagyokat pislogtam, és elkezdtem hangosan nevetni. Na, erre előkerült a délutáni segítségünk, Andi, hisz kíváncsi lett: mi ilyen mulatságos? Mutattam neki, de ő is csak nézett, és felváltva mondogattuk:
„Ezt nem hiszem el!”
Jó fej volt, ahogy megkérdezte: Szerinted nem zavarta, mikor hátulra kellett simítani a tapadós füleket? Na, erre még jobban hahotáztunk.
Végül is, első nap! Miért is aggódjak, hogy egy kicsit nehézkesen ment? Hogy egy teljesen új, (egyelőre) ismeretlen embernek adom át a fiamat, akinek alig van rám pár perce? Hogy amit viszek cuccot, a felére oda sem figyelnek? Hogy nem tudnak egy pelenkát normálisan feltenni a gyerekre? Úgy látom, nem csak a gyerekeknek nehéz a visszaszokás…)
Pankuci
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
