A megmaradt fogyókúrázók hajtós hétről számoltak be, ki ezért, ki azért kényszerült lótás-futásra, amitől Meni a diéta mellett tovább fogyott, Citabella viszont arról panaszkodott, hogy se mozgásra, se normális étkezésre nem jutott idő, ami sajnos meg is látszott az eredményen. Almajemima sajnos még mindig a baleset utóhatásaival küszködik.

Citabella: Csak a mérleg nyelve mozdult

Ezen a héten kimaradt az egyetlen futásom, kilométereket csak a kocsiba tettem. Úgy jött ki a lépés, hogy minden nap házon kívül voltam, lótottam-futottam, nem tudtam sem sportolni (a jóga nem számít), sem normális dolgokat enni, örülök, hogy csak fél kiló ugrott rám vissza.

Öt napig naponta legalább egyszer végre nem a megszokott egészséges, de már dögunalmas saját kreálmányokat ettem, hanem utaztam, vendégeskedtem, mindehhez álomszendvicset falatoztam, és megkóstolhattam az év padlizsánkrémjét. Ezek miatt már megérte. Most megpróbálok új erőt meríteni ebből a laza hétből, és igyekszem minimális károkkal megúszni az előttem álló születésnapi ünneplést és a kötelező húsvéti zsírmámort. Az esélyeim nem rosszak: a vendégek hozzánk jönnek, a tortákért nem rajongok, sonkát nem főzök, kalácsot sütni nem tudok, az ajándékba kapott édességeket meg majd lepasszolom a fiamnak. Jó a gyerek a háznál.

Meni: Az ünnepre készülődés is segít a diéta mellett a fogyásban

Ünnepre keszülök, nem is akármilyenre, hétfő este kezdődik a pészach, a leghosszabb es legbonyolultabb zsidó ünnep. Amit én személy szerint imádok, még akkor is, ha előtte három héttel varazsütésre mindenki megbolondul, felvásárol, takarít, pakolászik, lomtalanít. És persze az óvodák, iskolák is bezárnak, nehezített pálya. Ennél több egy fogyinaplóba nem való, majd esetleg írok valamit erről az ünnepről is, ha túlélem zárt osztály nélkül. A dolognak csak annyi köze van a fogyáshoz, hogy az elmúlt két hétben minden nap így nézett ki. Reggel hatkor ébredés, köszi Kiskandúr (ez a fiam, félreértések elkerülése végett), fél hétkor ébresztő a szerencsésebbeknek. Reggeli, öltözzél már fel, na jó, még egy kis játék. Fél nyolckor indulás, elöbb a legkisebbet, aztán a két nagyobbat elfuvarozni a napközibe. Aztán rohanás be a munkába, kis szusszanás, kávé, agymunka, felnőtt beszélgetések, királyság. Egykor repülőstart, ámokfutás, fél kettőkor satufék a nagyoknál, kettőkor a kicsinél. Haza, ebéd. Délutáni alvásról már mindhárman leszoktak (de jó nekem, sallalala...), önálló játék, anya meg nekiugrik a takarításnak. Tetszőlegesen választható kemény házimunka minimum egy, maximum három órán át, közben az átlag ötpercenként felmerülő igények kielégítése. Bónuszként a verekedő nagyobbak szétválasztása, a mindenhol felálló, majd kapaszkodni elfelejtő kistökös megvigasztalása. Őrülési jelenet előtt két perccel játszótér, taekwondo foglalkozás, piknik, biciklizés. Utána esti rutin, vacsora, fürdés, mese, alvás. Aztán amikor csend van végre, akkor homlokráncolás a férjjel, hogy mit felejtettünk még el, mit kell még megvenni, mit kell még megszervezni. Hozzávetőlegesen tizenegykor ájulás az ágyba. Hát így. Mindezek mellett továbbra is diéta. Nem meglepő módon borítékolható vigyorral az arcomon jövök ki minden méricskélés után a fürdőszobából. Ez az ünnepi készülődés jobb, mint egy fogyókúrás tábor, mondtam én, hogy imádom!

Almajemima: Még mindig nem mozoghatok, viszont egyre egészségesebben étkezem

Továbbra is teljes mozdulatlanságra vagyok ítélve. A házban fel-alá járkálás már nem okoz gondot, de az oviba még autóval járok, sajnos.
A sport tehát kilőve (még hasizmozni sem nagyon tudok, mert akkor is megmozdul és fáj a bokám), viszont az evésben sikereket értem el, kevésbé kívánom a szénhidrátot, egyre több salátát, halat, zöldséget eszem.
Most utazunk, a szállóban nincs mérleg, nem tudok pontosan elszámolni. De a farmerem egyre kényelmesebb. Viszont az elkövetkező hetet a szüleimnél töltöm, anyukám főztjének nehéz lesz ellenállni.