Már két hónapja, hogy PiciLány megtette élete első, önálló lépését. Annak pedig két hete, hogy az utcán is komolyabban sétafikál. Igen, gyök kettővel és természetesen ellenkező irányba, mint amerre a dolgunk lenne. De ha egyszer ott hevernek az izgalmas kavicsok, mit lehet tenni?! A babakocsiba csak akkor tudom bepasszírozni, mikor kisétálta magát.
Lefelé és felfelé is lehetőleg a saját lábán szeret menni. Mondhatni a lépcső az egyetlen hely, ahol még négykézlábazna, de hát... ott nem engedem. Inkább megfogom mindkét kezét és hajrá. Sajnos a jobb lábát piszkosul csámpásan teszi, de ez csak felfelé lépkedve látszik. Viszont pihi helyzetben az én lábam is befelé fordul és a lányoknak is. Ahogy az övé is. Valamint ugyanaz a lábuk csámpázik. De csak amikor fáradtak. Furi. NagyLány egyszerűen megtanult egyenesen tenni a lábát. KicsiLány... hát vele futnom kell a köröket.
PiciLány beszédjére most nagyon fókuszálok. Nonstop magyaráz valamit manónyelven, de se tita, se vau, se baba... Minden vagy tádá vagy tede. Ezeket hosszasan variálva simán letol egy egyperces monológot.
Ért. Nagyon sokat. Talán a hallás. Vagy a szája? Az izomfeszesség visszajöhet a növekedéssel. Ki tudja... Ami biztosan feltűnik, hogy nem is érez ingerenciát arra, hogy utánozza, amit mondunk. Mindenesetre úgyis időszerű egy konzultáció a Dévényes gyógytornásszal. Meglátjuk.
Mondják sokan, minek panaszkodni, az még nem oldott meg soha semmit. Szerintem ez nem igaz! Amikor panaszkodom, akkor már full elegem van a szituból és a nyafogással összegzem az érzéseimet, azt amit eddig megtettem a változásért és amit szeretnék elérni. Ez a számvetés mindig dob egy megoldást, egy új meglátást.
Itt van pl. az evés téma. Égnek állt tőle a hajam. Erre egyik nap bevillant, hogy akkor én most nem falatonként teszem a kaját az etetőszék tálcájára, hanem rendes üvegtányéron az egész neki szánt kaját. Hátha nem söpri szét, ahogy egy hónapja. Evőeszközt nem kap. Oldja meg. Bizonyára tudna enni kanállal és villával. TudNA! De nem akar, mert csapkodni és legyezni vele sokkal érdekesebb. Ahogy az ivás. Tud inni pohárból, szívószállal és csőröspohárból önállóan is. Mégsem iszik. Semmiből. Mert a csőrösből lehet locsolgatni, ahogy anyuci a virágokat, a szívószálat fújni nagyon mókás és nézd már, a pohárban is lehet bugyborékolni. Szóval addig ivott, míg ezekre rá nem jött.
KicsiLány kezéből kinézte a flakonját. Szilikon szelepes, eldobható cucc. Az működik! Gyorsan vettem is macis vizet és annak a kupakját használtuk. Pont mikor eltört (számítottam rá), találtam rá arra a babaitatóra, ami ezt hozza fazonban is és állagban is. Nem pihipuhi felxi szilikon, hanem olyan nagylányos sportitató babáknak. Jippííí.
Az evőeszköz nélkül evésben csak az a gáz, hogy azért nem mindent lehet kézzel enni. Mondjuk a rizst is felszedegeti -ceruzafogással nem lesz gond, hihi. Leves levét meg kap amit elfogad az én kanalamról, tányéromból. Igen ám, de hogyan lesz ez a krumplipürével??? Sehogy. Mostmár tudom, hogy azt is simán meg lehet enni kézzel. Bámmmmm.
Drága picinyke kislányunk ugyan csak 75 centi, de minden millimétere maga a megtestesült öntudat! Neki mindenhol ott kell lenni, mindenben részt kell venni. Hát legyen! Bár én úgy emlékszem ez az időszak később van.
Az asztalát saját maga takarítja erős túlzással, de kap egy konyharuhát és törölje szárazra. A főzésben is muszáj segítsen. A rántotthúst nyilván nem ő süti, de adogatja a zöldséget, keverget velem olyasmit, ami alatt még nem ég a tűz vagy már levettem a tűzhelyről. Igen, attól forró. Elővigyázatosnak kell lenni nagyon, ez tény. Bármit nem is lehet.
Még NagyFiúnak varrtam egy ilyen kis falatka kötényt, mikor ugyanilyen finci volt, mert ő is mindenben részt akart venni, velem akart főzni. Mivel ezt PiciLány is szívesen felveszi, néha ebben ebédel.
Én az az anyuka vagyok, aki folyton beszél a gyerekhez. Biztos olykor bolondnak néznek, mert a piacon is megvitatom a még fekvő babával is, hogy mit veszünk és mit főzünk belőle vagy mit ne felejtsünk el. Kb állandóan kommentelem a gyereknek, hogy mit csinálok. Legyen az bármi. Az arcukra kiülő érzelmeket is narrálni szoktam.
Szándékosan teszem, nem csak szóf.s@sból, bár kétségtelen, hogy a narrálásnak van egy igen szórakoztató aspektusa is. És hogy van-e haszna? Hát az a gyerektől függ. Pontosabban haszna biztos vagyok benne, hogy mindig van! Látszata lehet, hogy csak jóval később. Értem ez alatt, hogy ettől még NagyFiú két és fél évesen csak szavakat mondott és itt van PiciLány, aki már 14 hónapos és így övé a legkésőbb megszólaló gyerekem díj.
Ezzel szemben KicsiFiú 10 hónaposan elkezdett beszélni és azóta se nagyon vesz levegőt két szó között vagy NagyLány, aki még alig beszélt, de a jobb és a bal fogalma totál tiszta volt a fejében. Ő adta a bizonyosságot, hogy érdemes már újszülött kortól úgy foglalkozni a babával, hogy "kérem a bal kezed, kérem a jobb lábad..." Ezt azért éreztem fontosnak, mert nekem most sem rutinszerűen mennek az irányok. Ahol viszont már tuti megnyilvánul a befektetett energia, az az ovi és a suli, ahol minden gyerekemnek dícsérik a kiemelkedően gazdag szókincsét. Büszkeség.
Az érzelmek megfogalmazását legalább ugyanilyen fontosnak tartom. A szomorúság, a düh és a csalódottság közel ugyanazokat a viselkedési mintákat produkálják. Mégsem mindegy, hogy melyiket érezzük. Én hiszek abban, hogy az érzéseinket őszintén kell megfogalmazni és kinyilvánítani a gyerekek előtt is. Azt is, amikor szülőként elbukunk és hibázunk. Anyunak piszok hálás vagyok, hogy mindig tudott bocsánatot kérni, ha nem volt igaza. Kamaszként is nagyra értékeltem. Felnőttként pedig igazi kincsnek érzem, hogy engem is erre nevelt.
A hét vesztese megint szegény NagyLány. A múlthéten még ő volt a nagy irigylésre méltó, aki kupacban kapja a csokikat, cukorkákat, gumicukrot. Ott mindenki cserélt volna vele, bár azt hiszem ezen az áron, amit fizet érte, talán mégsem. Hétfőn ugyanis feltették a fogszabályzót, ami legalább két és fél évet fog a szájában időzni. Nem szerencsés. Tőlem örökölte. Olyan picike ugyanis a szánk, hogy nekem hiába húzták ki négy fogamat, még így sem férnek be. Csak én hülye voltam és hallani sem akartam drótokról a számban. Az éjszakai változat pedig közel nem ér annyit.
Szóval a múlthét a habzsolásé volt, a hét pedig az éhezésé. Tudjuk, hogy ezek a kezdeti nehézségek, de ettől még szívem szakad, mikor látom a könnyeivel küzdeni a tányér felett. A zabkása vagy a banánturmix ugyan nagy csoda, de azért egyik sem olyan szörnyen laktató. A suliba cuki kis saslikszendvicseket készítek neki és PiciLány müzlis püréit szipókolja.
Hogy van ilyen wax, ami pont erre jó?! Van, persze. Meg is tudtuk, amint elolvastuk a négy oldalas használati útmutatót. Igen, a doki mondhatta volna, hogy van ilyen és ez segít majd az elején, de a legfontosabb, hogy hol lehet beszerezni!!! A neten azonnal találtam. Szállítási idő 3-4 nap. Nem kell. Akkor drogéria... azt se tudták miről beszélek, de nem találtam én sem, menjek gyógyszertárba. Ott sem tudták mit keresek, kérdezzem meg a fogorvost. Itt fogyott el a türelem. Kerestem kerületi magánrendelőket, akik foglalkoznak fogszabályozással. Hát ők ezt nem tudják...
Akkor ki?????
Nagynehezen ráleltem, hogy az idegesítő zöld űrlényke árul ilyet és másnap reggel már át is vehető. Ez jó hír, mert nem szerettem volna, hogy enélkül menjen 5 napra osztálykirándulni.
A hétvége vészesen közeledett, Kedves ajándéka pedig az utolsó pillanatban érkezett. Még áprilisban rendeltem meg, de a kézműves termékek lassan készülnek. Mindenesetre megérte nem megvenni a készet. Már régóta vágyott egy tarsolyra, csakhogy ő a pipáját és tartozékait tartaná benne, ahhoz pedig az eddig látottak kicsik voltak. És mivel üresen sem szerettem volna adni, egy Popeye hangulatú csutkapipát rejtettem bele. Jó ötlet volt. Tízpercenként örvendezett.
A torta. Hát így a hónap végére már egész rendesen kifogytam a megszokott receptekből. Gesztenye nem volt, de abból egyszer is bőven sok mindenkinek, de mit lehet tenni, ha KicsiLánynak az a kedvence!? A csoki torta meg rémesen uncsi. Kedves amúgy se nagyon szereti az ilyen súlyos, vajas-tejszínes sütiket, így nagyon merészen felcsaptam a netet, hogy akkor legyen citromtorta. Találtam is jól hangzó receptet itt:
https://www.google.com/amp/s/
Ami hiányzik a leírásból, az a piskóta érzékenysége. Még sosem sütöttem sütőporos változatot, hát gondoltam ez nem esik össze. De, összeesik. Szóval ha kész, ami kb 25 perc, akkor sütő kikapcs, ajtó résre nyit és várni 5 percet, majd ajtó teljesen kinyit és várni még 10 percet, csak aztán szabad kivenni a sütőből!
A krémhez annyi plusz, hogy szerintem egy citrom nem citrom.
És egy torta nem torta. Évek óta kettőt sütök minden szülinapra. Annyira merész voltam, hogy az epres-oreot fejből csaptam össze. Mondjuk olyan nagyot nem lehet hibázni. A keverttésztába 20 grammal kevesebb liszt került, viszont pont ennyi kakaóport tettem bele. A krémhez 500g epret valamennyi cukorral az aprítóban lepürésítettem (ha nincs szezon, akkor egy üveg lekvár is pont jó, teszteltem). Ezt hozzáborítottam 250g túróhoz és ráöntöttem 200ml cukrászhabot. Ebből egy könnyű fini massza lesz. Kicsit talán több, mint ami a tortára kell, de hatalmas áldozatot hozva, a kamaszok befalták a felesleget.
A bénázás kell. Most sima habtejszínt használtam és hiába az ilyen fix meg az olyan fixáló, ez biza folyékonyabb maradt a kelleténél. Bosszankodtam is rajta, de azért csak elfogyott ez is. Hehe.
A citromtorta viszont tuti befutó lett. Nem mondom, hogy az egész család imádta, de a szülinapos évekre előre leadta rá a rendelést.
Az időjárás megkegyelmezett és Kedvesnek sütött a nap szombaton. Igaz, hogy pénteken annyira fáradt volt, hogy kidőlt és csak százszori ébresztés után, 11-kor állt neki a húsok pácolásának, megérte! Írtó boldog, hogy a grillben már szinte BBQ-nak nevezhetően tud sütni, aminek előnye, hogy minden százszor finibb, hátránya, hogy jóóó sokáig tart. Neki ez a wellness. A pácolás, a sütési technikák, a mindig valami új. Kapott egy nagy vödör karamellás popcornt is. Az első boldog gondolata az volt, hogy tuti nagyon szeretem őt, hogy egy ilyen király pácolósvödröt is kapott.
Ezek a grillbulik mindig jók és mindig strapásak is. Így, hogy PiciLány már nem csak kukkol, hanem teljesértékű részt kíván, már sokkal neccesebb. Mindig egy kicsit bombarobbantás ilyenkor a konyha, nademost! Az egész lakás egy katasztrófasújtotta terület volt.
Az ebéd éppcsak ellustult a hasunkban, NagyFiú elment, hamarosan Kedves és KicsiFiú is kilőttek. Erre a napra szólt a lézerharcos meghívó a sulis barát szülinapjára. Csak lányok maradtunk. A fiúk ott csatáztak, mi pedig itt próbáltuk felszámolni az elképesztő romokat a nap után.
Miután mindenki elaludt, kicsit üveges tekintettel csipogtunk még a konyhában. Másnap tehát mégüvegesebb tekintettel ébredtünk. Bennem mindenféle feszkók cikáztak.
Csak a szokásos, mint minden évben....
A gondolataim ilyenkor mindig a francia államfő felesége felé kalandoznak, aki a korkülönbségüket firtató riporternek azt felelte:
" El kell fogadnom, hogy a ráncaim minden nap együtt reggeliznek az ő fiatalságával." Akkor még a távolból gondolkoztam ezen, hogy ez milyen nehéz is lehet. Benne élve csak megerősíthetem. Az. Ezt egy kicsit megtolta az egy év kialvatlanság és a fotókról máris egy mosolygó aszaltszilva nézett vissza rám. A havi hormonvihar is beütött pont most és akkor még szüntelenül azon kattogtam, hogy vajon tényleg mindenre gondoltunk NagyLány hétfői utazásával kapcsolatban???? Ugye az evés most kicsit nehezített és erre csomagolj egy napi hidegélelmet meg valami nasit, ami után nem kell nyomban fogatmosni. Nem voltam képes agyban ott lenni ehhez a hétvégén.
Mikor végre PiciLány elaludt ebéd után, benyomtam a "kicsiknek" az elektromos cumit, majd pápá én megyek szundizni, azzal bekanyarodtam a hálóba. Zárójel: 9 és 11 évesek. Egyszercsak arra ébredek, hogy valaki bökdös és szólítgat, Anyúúú, Anyúúú. Rémülten kipattan a szemem. Anyu, lemehetünk az udvarra? Pszichológiailag erősen megkérdőjelezhető válszt adtam, de mindennek van határa! Aznap a házban lakó összes gyerek példásan szótfogadott, azt hiszem....
Lassan végetér a májusi ereszdelahajam. Lesz két egész hetem -esetleg három- hogy rápihenjek a nyáriszünetre. Ennek persze pontosan annyi az értelme, mint szülés előtt sokat aludni. Ugyebár.....
Nanta
