Ági múlt heti császáros beszámolója után elhoztuk az amerikai Rachel történetét, aki Ágival szöges ellentétben a hüvelyi szülést nem tudta a saját esetében elképzelni. De amint tudjuk, ezt sokszor az élet dönti el - és sikerülhet jobban is, mint amit "ideálisként" elképzelünk eredetileg.
"Én voltam az, aki úgy esett teherbe, hogy a létező legmagasabb fokú fóbiám volt magától a szüléstől.
Általános szorongásos zavarban szenvedőként ismertem az idegességet és a félelmet, de semmi sem volt hasonlítható ahhoz a rettegéshez, amit a szülés puszta gondolata okozott. Ha csak belegondoltam, felgyorsult a pulzusom. A szüléstörténetektől összeszorult a gyomrom. Utáltam a filmekben az összes szülést bemutató jelenetet. Amikor elképzeltem a saját szülésem, afféle végítélet járt a fejemben, pánikra, kétségbeesésre és elhúzódó traumára számítottam.
Így hát beütemeztem egy programozott császármetszést. Még arra is hajlandó voltam, hogy gigantikus számlákat fizessek (amerikai szerző, más egészségügyi feltételekkel), ha a biztosítás nem fedezi a császármetszést orvosi ok nélkül (bár fenntartom, hogy a szorongás orvosi ok). Létrehoztam a "Császármetszés Pénzügyi Alapot" egy nagyszabású szabadúszó projekten keresett bevételből.
Úgy gondoltam, ez egy remek terv így. Élveztem a terhességemet. Vártam a fiam születésnapját. Ha előre vártam volna a szülést, akkor azokat a hónapokat rémálomszerű forgatókönyvek elképzelésével és pánikrohamok túlélésével pazaroltam volna el.
De ahogy mondani szokták, a legjobb tervekkel is történhet bármi...
Öt nappal a beavatkozásom előtt a szakorvosnő némi grimasszal fejezte be a kismedencei vizsgálatomat. "Ez a baba nem fog öt napot várni" - mondta. Három centiméterrel voltam kitágulva, és a méhnyakam is el volt vékonyodva.
Tudtam, hogy ha korán megindul a szülés, akkor császármetszést hajtanak végre, amikor a kórházba kerülök, de most a szakorvosnőm olyan kérdést tett fel, ami bosszantott: "Ha beindul a szülés, és könnyebben megy, mint gondolná – besétál a kórházba, és közli hogy tulajdonképpen remekül érzi magát -, nos ez esetben esetleg meggondolná magát a hüvelyi szüléssel kapcsolatban?".
Inkább dobnék egy kenyérpirítót a fürdővizembe, gondoltam. De udvariasan azt mondtam: "Nagyon-nagyon könnyűnek kellene lennie."
És ez nem fog megtörténni, mert az első szülések mindig hosszúak és nehezek. Mert senki sem vészeli át a szülést anélkül, hogy ne érezné úgy, hogy fizikai és érzelmi húsdarálón ment keresztül. Nem igaz?
Másnap hajnali fél négykor felébredtem és kimentem a fürdőszobába. Ahogy visszatértem az ágyba, kilenc hónap után először éreztem valamit: egy kis méhgörcsöt, mintha a menstruációd kezdődne.
Uh-oh.
A kis görcsök két-három percenként folytatódtak, és a következő órában egyre erősebbek lettek. Felébresztettem a férjemet, aki azonnal akcióba lendült a kórházi táskákért, de én haboztam. Kizárt, hogy ez volna a megindult szülés: nem éreztem pocsékabbul magam, mint hajdani nénikém a havibaja alatt. De a görcsök olyan rendszeresen jöttek, hogy "a biztonság kedvéért" lementem zuhanyozni. A zuhany alatt a görcsök elég erősek lettek ahhoz, hogy megálljak, becsukjam a szemem, és a falnak dőljek.
Nos, rendben, gondoltam. Ideje kórházba menni.
A negyvenperces út alatt egyre erősödtek az összehúzódások, és arra számítottam, hogy hamarosan a műtőben leszek. Összeszorítottam a fogaimat, és még erősebb fájások közepette lélegeztem, amikor a kórházban regisztráltunk, és átvittek minket a szülészeti osztályra. Feküdtem az ágyon, várva az első vizsgálatra, a medencémben minden egyes szorítás mélyen égetett, és arra késztetett, hogy a lábujjaimat görbítve nyögjek. Emlékszem, hogy egy ponton előre-hátra ringatóztam, hogy valami másra koncentrálhassak. De nyugodtnak és kontrolláltnak éreztem magam, mindjárt kezdődik a császármetszésem, és részemről végeztem ezzel az egésszel.
Bejött a nővér, arra számítottam, hogy talán négy-öt centis tágulásnál tartok. Megvizsgált. Felszaladt a szemöldöke, ahogy a másik nővér felé fordult elképedt arccal: „Hét centi. A méhnyaka meg papírvékony.”
A teremben mindenki számára lenyűgöző alannyá váltam. Aztán megismételték azt a kérdést, ami 12 órával ezelőtt még röhejes képtelenségnek tűnt:
"Az Ön esete tankönyvi példája az ideális vajúdásnak, bár mindenkinél így volna. Biztos, hogy nem akarja megpróbálni a hüvelyi szülést?"
Ez még nekem is tökéletesnek tűnt. Három óra alatt több mint félig kitágulni? Egészen hét centiméterig, érzelmi összeomlás nélkül? Megőrizhetem a józan eszemet, és kihagyhatom az egész "nagy műtét" dolgot?
Mégsem voltam hajlandó döntést hozni addig, amíg az epidurális érzéstelenítést be nem adják és nem kezd el működni. Azt ugyanis mindenképp akartam, akár a műtőasztalon, akár a szülőágyon végzem. Az aneszteziológus behelyezte a tűt, és megfordított. "Most" - mondta, miközben az oldalamra feküdtem - "tíz percbe is beletelhet, amíg a fájdalom teljesen elmúlik".
De akkorra már el is múlt.
Az ügyeletes orvos megbeszélte velem a császármetszés kontra vajúdás kérdést, és megismételte, amit a nővérek mondtak: minden olyan jól ment, hogy azt javasolja, szüljek hüvelyi úton - de ha akarom, akkor megcsinálja a császármetszést.
És mivel ezt mondta - mivel tiszteletben tartotta a kívánságaimat, és a döntést a szülésemről az én kezembe adta -, éreztem a végső önbizalomlökést, ami ahhoz kellett, hogy azt mondjam: "Azt hiszem, képes leszek végigcsinálni a hüvelyi szülést".
Alig tudtam elhinni, hogy képes voltam meghozni a döntést. Nem tudtam elhinni, hogy idáig jutottam a vajúdásban anélkül, hogy úgy éreztem volna, hogy szenvedek. Leginkább azt nem tudtam elhinni, hogy a testem, amely már számos orvosi problémával szembesített életem során, ilyen áramvonalas, átlagos, embert termelő gépezetnek bizonyult. A vajúdás hátralévő része abból állt, hogy egy ágyon ülve egy napsütötte szülőszobában hiába kerestem a HGTV-t a tévében, miközben vártam a kitolási szakaszra.
"Add bele minden erődet, mikor nyomsz" - mondta az orvos, és miután kilenc hónapig törékeny porcelánfiguraként kezeltem magam, a kérés fantasztikusan jól esett. Behunytam a szemem, elképzeltem a kedvenc 5 km-es útvonalamat, és minden elszántságot, amit az ottani kemény futóedzéseknél használtam, beletettem a nyomásba. "Hűha" - mondta az orvos. "Ez igen, nagyszerű volt.”
Valóban nagyszerű volt.
Két órányi nyomást követően a vákuumot vették elő, hogy segítsen a kisfiamnak világra jönni. Minden egyes nyomásra behunytam a szemem, az epidurális érzéstelenítés még mindig olyan erős volt, hogy semmit sem éreztem a hasamtól lefelé.
Homályosan érzékeltem, hogy valaki azt mondja: "Itt van!". Egy kis szünet, majd: "Rachel, nézd!" Kinyitottam a szemem, és egy gyönyörű, nedves és vonagló babát láttam, aki a lehető legintimebb módon bújt ki a testemből, függetlenül attól, hogy hogyan tette meg az utat kifelé.
A karomba vettem a fiamat, és köszöntem neki. A hangom hallatán megfordult, amitől a szívem azonnal megolvadt. Ahogy belenéztem kíváncsi kék szemébe, már nem volt helye a félelemnek. Csak az izgalom volt ott a fiam őrült, hihetetlen születésnapja és az összes szülői kaland miatt, ami még ezután fog jönni.
Tisztában vagyok vele, hogy hihetetlenül szerencsés voltam, hogy könnyű vajúdásom volt. De a pozitív élményemet nem csak a gyors előrehaladásnak köszönhettem. A döntéseimet tiszteletben tartó orvosok és nővérek hatalmas szerepet játszottak a szülésem történetében. Ha az orvosom megtagadta volna a programozott császárt, kilenc hónapig tartó szorongást kellett volna végigkínlódnom. Ha a szülésznők ahelyett, hogy perspektívákat és lehetőségeket kínáltak volna, vitatkoztak volna a kívánságaimmal, akkor az epidurális érzéstelenítésre várva rémült és dühös lettem volna, és valószínűleg makacskodásból ragaszkodtam volna a császármetszéshez. Nyilvánvaló, hogy az orvosi aggályoknak és a biztonságnak néha felül kell írnia a kívánságainkat, de a fiam születése megtanított arra, hogy értékeljem a nők döntését a szüléssel kapcsolatban, amikor csak lehetséges. Mostanra teljes mértékben támogatom azokat az anyákat, akik tervezett császármetszést szeretnének, azokat az anyákat, akik gyógyszer nélkül akarnak vajúdni, és a kettő között minden anyát, akarjanak bármit - és remélem, mások is így vannak vele."
Rachel történetét angolul itt lehet elolvasni.
