Az ember, főleg nagyvárosban, hajlamos utálni a másikat. Rálép a lábadra, leül az utolsó üres helyre a buszon, bepofátlankodik a sávodba, eléd áll a postán, elviszi a piacon a kinézett dinnyét vagy az utolsó láda barackot, csúnyán néz a gyerekedre – vagy csak előre úgy gondolod, hogy a következő pillanatban ezt fogja tenni, ezért te nézel csúnyán, már jó előre. De néha kinőnek kis buborékok váratlanul, ahol az emberek segítőkészek, barátságosak, vagy valamiféle közösségként működnek. Annak ellenére, hogy valójában nem ismeritek egymást, és csak pár óráig-napig vagytok akár egy légtérben. A dolgot nem tudom teljesen megfejteni, de létezik és működik – néha elég a közösségként viselkedéshez annyi, hogy ugyanazon a sáros placcon csapatjátok ugyanannak a zenekarnak a zenéjére – és valami kialakul, ami túlnő azon a két órán.

Emlékszem, még a viszonylag kezdeti években volt. Ültünk a HÉV-en, nyüzsgött a nép, láthatóan sokan igyekeztek egy irányba, nézegettük, melyik utas fog majd velünk tartani. Annyian voltunk, hogy a gépi hang mellett („Filatorigát”) hirtelen megszólalt egy érzékelhetően nem rögzített üzenet is: „itt kell a Szigethez leszállni”. Akkor még nem rendszeresítettek külföldieknek gépi üzenetet, mint később, mi érintettek vigyorogva felpattantunk, és ügettünk a K híd irányába. Aztán még napokkal később is lestük buszon-villamoson-metrón, kin van karkötő (akkor még nem volt elterjedt az ilyen formájú jegy sem), és ha láttunk valakin, összenéztünk. Összevillant a szemünk és általában mosolyogtunk. És le nem vettük hetekig, vagy míg magától le nem rohadt. Szigetpolgárnak lenni menő volt. És haverod volt mindenki, aki ugyanazt a műanyag lampionmalacot bámulta, vagy melléd sodródott az éjféli körtáncban.

Tavaly ránéztem a kölykök összerámolt sátrára-cuccára: képtelenség, hogy ti ezzel menjetek vonattal-busszal-gyalog Orfűre! Két madzaghuszár, és negyven fok lesz! És hah, néhány kedvenc zenekarom épp a nyitónapon lép fel! Magamra öltöttem az Áldozatkész Szülő maszkját, na majd leviszlek benneteket én kocsival! De persze azért akkor bemennék én is….csakhogy nekik bérletük volt, nekem meg semmi, a rendezvény már egy ideje teltházas. Hirtelen ötlettől vezérelve léptem be a Fishing on Orfű Facebook-csoportjába, ahol meglepve láttam, hogy vadidegen emberek kiterjedt baráti társaságként fecsegnek önfeledten, röhögtetik és segítik egymást, néha képeket és videókat csereberélnek. Nagyjából fél napon belül került jegy is, egy kisgyermekes anya vált meg tőle bánatosan a csoportban valami hirtelen betegség miatt, még nem utaltam egy fillért se, amikor átküldte a jegyet. Gyanakodtam is szépen – mi van, ha eladta már másnak is, az bemegy előttem, én meg hoppon maradok? Készítettünk erre az esetre B tervet – nagyon cuki B terv volt, de szerintem minden érintett örvendett, hogy élesíteni nem kellett. A jegy ugyanis valódi volt, felár nem volt rajta, az eredeti tulaj csak annyit kért, lőjek pár képet, és küldjem át, hadd fájdítsa a szívét vele.

Bennragadtam a csoportban, utána meghallgattam az ifjúság történeteit is, és ámultam. Hű, de egyszerű lenne az élet, ha mindenhol így működne.

Megtalálták. A bármit, és titokzatos csatornákon eljuttatták az eredeti tulajnak. Elejtett pénztárcát, ottfelejtett sátrat, elkeveredett mobilt, jegygyűrűt (!), nyakláncot, sportcipőt (!). Megoldották. Adtak szállást, ha beszakadt a sátor, gyógyszert, ha látványosan fejfájással küzdöttél, hagymát és tiszta zoknit, ha nálad kifogyott, segítséget, ha nem bírtad felverni a sátrad, naptejet, mobiltöltőt, telefonszámot a helyi nemtommihez, elsősegélyt, lelkisegélyt, segítő kart, ha elestél a pogó közepén vagy megbotlottál a sötétben bujkáló sátormadzagban, esetleg a Mutáns kemping józanul is nehezen abszolválható muris kis lépcsőin. Elintézték. Elvittek kocsival, megszervezték, hogy elérd a vonatot vagy az autószervizt, hogy megtaláld XY-t a lemerült telefonod ellenére, hogy elcseréld a pénteki napijegyet szerdaira, a bérletet két személy részére napijegyekre, a sátorhely nélküli jegyet sátrasra, kezedbe nyomtak egy másik repoharat, ha a gyerek elejtette, és bömbölt. Vizet is töltöttek bele.

Vagy csak kérés nélkül kínáltak meg pezsgővel (középkorúakból álló férfi-női baráti társaság, saját bevallásuk szerint legalább öt éve járnak rendszeresen a Fishingre), vagy cipelték a táskát (mert irgalmatlan messze sikerült csak leparkolni, kidobáltam ugyan a cuccos nagy részét a bejárat előtt, de egy méretes szütyő bennragadt, cipelhettem a falu széléről a tűző napon…amíg meg nem állt mellettem valaki azzal, hogy akkor ő most vinné helyettem).

Anno az Ördögkatlanra sehogy se akart szállás kerülni. A végén a szervezőknek telefonáltunk hirtelen ötlettől vezérelve: így találtuk meg Rózsi nénit, akinek a falusi házában megszállhattunk, aki mindenfélével kényeztette a gyerekeket, akiket egyébként vadidegen fesztiválozók is szórakoztattak, vagy akartak nekik adni valami finomságot.

A mi autónk idén Kapolcson, a Művészetek Völgyében adta meg magát. Gyanús volt már induláskor is: ebben mért van ilyen kevés hűtővíz? Utánatöltöttük, Kapolcsig megszökött. A bácsi, akinek beálltunk az udvarára, hümmögve nézte a felcsapott motorháztetőt: tudok segíteni? Elindul a motor? Olaj van benne? Ha nem indul, akarnak itt aludni? Keressünk szervizt? (Ugyanannak a márkának egy tán még öregebb képviselője volt az ő kocsija) Szűrt esővizet töltsünk-e bele? De legalább telefonáljunk, ha felértünk Budapestre! Telefonálunk majd. ugye?

Telefonáltunk. Pestig persze megitta-kiengedte a kocsi az összes szűrt esővizet, de nyekk nélkül feljött, hogy utána a szervizben csodálkozzanak rá, hogy komoly baja nem esett a motornak.

De ott az udvarban még ketten kérdezték ugyanő felcsapott motorháztető láttán, hogy mit segítsenek, mozdul-e az autó, tehetnek-e értünk esetleg valamit.

A jövő héten indul a Sziget, és se a Nagy, se én nem voltunk tán 2018 óta. Állítólag kicserélődött sok minden, a stílus, a közönség összetétele, meg ki tudja, mi még. Ezzel együtt kíváncsian várom, ott is feltámad-e ismét az az érzés, hogy egy vérből valók vagyunk, ti meg én, gyere táncoljunk egyet, megkínállak ezzel a fura édességgel, vagy átadom a helyem valamelyik sátorban. Mert a zene vagy a cirkusz vagy a tánc mellett ezek a helyzetek azok, amik miatt vigyorogva távozol a helyszínről.

A karszalagot persze nem vizslatod már a buszon meg a metrón, annyiféle karszalag van már, fene tudja, hol járt az illető vele, egy másik törzs másik gyűlésén. A tiédet is leszeded általában másnap, már csak a gyerek jelenti ki: én ugyan le nem vágom, megvárom, míg lerohad. De akkor hirtelen bevillan, hogy mikor te voltál hasonló korú, szó szerint mondtad anyádnak ugyanezt.

És nyirkos novemberi rendrakós délutánon előkerül a zoknis fiókból egy, amit ezer éve elraktál, amikor…és akkor nem volt szíved kidobni, utána meg elfelejtetted.

Dehogy felejtetted. Csak azt nem tudod, hogy került  a zoknis fiókba.

Vakmacska

fotó: @Sziget