5. rész
2012 nyár végére maradtak még a szeptemberi bölcsikezdéshez szükséges ügyintézések. Sikerült találnunk integrált bölcsödét a kerületben, ami ráadásul szép, új is volt. A beiratkozási időszakban jelentkeztünk, és nyáron eljöttek a leendő óvó nénik családlátogatásra (vagy inkább Petilátogatásra?). A fiatalúr jókedvű volt, sokat mosolygott, és az összes létező zenélőkéjét bemutatta nekik. Nagyon kedvesek, közvetlenek voltak. Elmondták, hogy ők még Downos kisgyerekkel nem foglalkoztak, de majd most! A terv az volt, hogy egészséges gyerekek mellé teszik be Petyát, és az idő előrehaladtával meglátják, tud-e majd így működni a dolog. Nagyon sokat kérdeztek Petiről – mit hogyan csinál, hol tart a mozgásban, az etetésnél mire kell figyelni, hogy alszik.
Amit a legelején tisztáztunk az volt, hogy Petya egy igazi Rafkó Matyi, akire mindig oda kell figyelni! Nagyon szereti, ha kedves, mosolygós hölgyek veszik körül (udvarol nekik…), mert ha máshogy nem, hát egy kis hízelgéssel tutira eléri, amit akar. A mozgása ekkor (1,5 évesen) ott tartott, hogy már ügyesen ült egyedül, de kisszéken csak úgy maradt meg, ha egy kis „bütyökkel” megtartották a két lába között, így nem csúszott le a székről, és le se tudta tornászni magát róla. A négykézlábon mászással még hadilábon álltunk, lévén, hogy kifejlesztette magának a „fenekezős” közlekedési stílust. Ült a földön, a majdnem törökülésben tartott lábaival, kitette a kezeit előre, és húzta magát ebben a tartásban, de olyan sebességgel, mint a szélvész. Mivel deréktól lefele extrán laza az izomzata, eltartott egy ideig, mire megoldást találtunk arra, hogy ne tudja így tenni a lábait.
Kínomban először vettem rövidnadrágokat, összevarrtam a lába között a két szárát, és így adtam rá. Mivel nem tudott törökülést csinálni, maradt a négykézláb mászás, egészen addig, amíg el nem szakította a varrást, ami után persze, újra „fenekezéssel” közlekedett!. Felvettem a kapcsolatot egy ortopéd doktor nénivel, akit egy ismerős ajánlott. Elmentünk hozzá Petivel meg a nadrággal, hogy mit gondol róla, ártunk-e neki azzal, ha egy ilyen „szerkezetben” tölt pár órát naponta? Csodálkozva nézte először Petyát, ahogy fenekezve feltörli a rendelőt, utána pedig rajta a nadrágot, hogy négykézláb milyen ügyesen tud közlekedni benne (na, persze nemtetszésének hangot adva közben).
Ő ajánlott egy nagyon jó gyógyászati segédeszköz-gyártással foglalkozó céget, akinek a vezetője szeret kísérletezni, és már több éve dolgozik vele együtt, így amikor mentünk ortopéd cipőt csináltatni, elmeséltem neki a problémámat, és szemléltetésként ide is vittem magammal egy összevarrt gatyát. Közölte, érti, mire gondolok, hogy ő ilyet még sose csinált, de próbáljuk meg. Pár hét múlva kész lett az eszköz (nevezzük fenekezésgátlónak). Ez egy több részből álló nadrág. A dereka egy széles, valamelyest gumis textilcsík, ami tépőzárral állítható a megfelelő méretre. Ehhez kapcsolódik két nadrágszár, szintén tépőzárakkal, lévén, hogy nő a gyerek és állítható legyen. A nadrágszárak középen széles, erős gumicsíkkal össze vannak varrva, ami meggátolja, hogy terpeszbe tudja tenni a lábait, így a törökülés sem kivitelezhető. Szó, mi szó, Petya nem igazán szerette ezt a „kengyelt”, de azért hősiesen tűrte, hogy naponta 1-2 órára ráadjuk. Pár hónap alatt egész jól kialakult a négykézlábmászás, ami az agyi fejlődés végett is igen fontos volt neki.
A bölcsődében 10-12 egészséges gyerkőc mellé került, egyedüli Downosként. A csoportszobák úgy voltak kialakítva, hogy egy tolóajtó választott el két csoportot egymástól. Amikor külön programok voltak, behúzva tartották az ajtót, amikor közös játékidő volt, kinyitották. A szomszédos csoportban voltak a „sérült” gyerekek. Az együttjátszás lehetővé tette, hogy mindenki találkozzon mindenkivel, így ebből a csoportból lett 1-2 kisbarátja Petyának, akik szintén Downosok voltak, de klasszisokkal jobb tudással, mint ő. Szeptembertől már csak heti egy alkalommal jártunk a Down-alapítványhoz fejlesztésre. Akkor, egymás után megtartották a csoportos és az egyéni órát is, ami kitöltötte a délelőttöt, így azon a napon otthon maradtunk. Minden péntek reggel nyolckor Dévény-tornán volt, és utána vittük be a bölcsibe.
A beszoktatás egész jól ment. Hamar elfogadta az ottani rendszert. Az óvó nénik először bátortalanul próbálkoztak az etetéssel, de kis idő múlva már flottul ment. Eleinte még mi vittük be a bébikonzerveket – sokáig ezeken élt, aztán szépen lassan elfogadta a leturmixolt, ottani kaját is. Az alvással nem volt probléma, lévén, otthon se altattuk, egyedül szundított el – azért egy Szundipajti be volt készítve az ágyikójába. És ha nagyon jó kedve volt, és látszott rajta, hogy fikarcnyi kedve sincs aludni, vagy megpróbálták babakocsiban tologatni, vagy kihozták az ágyát a teremből, hogy ne zavarja a többieket. Az alváshoz orrcsepp mindig volt a szekrényében, és amikor szükségesnek találták, használták is. A fő gondot a nemivás jelentette. Pontosabban a következménye, ami hőemelkedési hullámokban jelentkezett. Ezt persze nagyon sokszor úgy jelezték, hogy Petya beteg, lázas (38,3fokkal?!), menjünk érte és vigyük haza. Ez odáig fajult, hogy elmentünk szakorvoshoz kivizsgálásra, és kértem orvosi papírt arról, ha a gyerek nem iszik – láthatóan nem fogyott semmi a cumisüvegéből, ne lázcsillapítót toljanak bele, hanem próbálják meg itatni, akár erőltetve is.
A másik gondunk – ami azóta is fennáll – az ősztől tavaszig tartó orrbedugulás illetve orrfolyás. Semmilyen kóros bacit nem találnak nála, csak egyszerűen nem tud kitisztulni az arcürege. Ja, és a legjobb az egészben az, ha itthon orrszívóval nekiesek (szerencsém van, mert tűri!), alig jön az orrából valami, de ha elkezd játszani, lógatja a fejét, akkor persze a térdéig lóg a cucc belőle, grrr! Mindent figyelembe véve jó helyünk volt a bölcsiben. A konduktorok, fejlesztők szerettek vele együtt dolgozni, és még ha lassan is, de fejlődött. A foglalkozásokon kívüli időben nem igazán tudta lekötni magát. Ha szabad játék volt a csoportban, Peti félrehúzódott és egyedül szórakoztatta magát. A lehetőségek szűkösek voltak (már az otthoniakhoz képest). Az tetszett neki, ha csöröghet-zöröghet valamivel a földön, dobálta a kisebb játékokat, tologatta a kisszékeket, mindegy volt, csak hangos legyen. Valószínű ez is közrejátszott abban, hogy nemigen akartak a többiek a közelében lenni (ez persze nem zavarta őt). Még a mai napig is többször előfordul, hogy csak szemlélőként vesz részt játékokban, mert egyszerűen tetszik neki, ahogy a gyerekek nevetnek, rohangálnak, jól érzik magukat, és ezt ő hangos kacagással jelzi.
Pankuci
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
