Gyanús volt: elmaradt a vérzésem. Vettem egy tesztet, bár nem hittem, hogy pozitív lesz, és leesett állal néztem rajta a két csíkot. Ezt nem tudom elmagyarázni: az első kettőnél éreztem, hogy terhes vagyok, most csak kikövetkeztettem a jelekből. Nem hittem el, hogy babát várok, még az ultrahang után sem, igazából. Valahogy rossz érzésem volt. Ezt persze senki nem vette komolyan, pedig nem vagyok az a paragép-fajta, és a férjem is, apukám is csak nyugtatgatott: biztos nincs semmi gond. Az ultrahangon minden rendben volt, minden leletem jó volt, még az AFP is tökéletes eredményt adott, pedig azt egy háromnapos, majdnem vészes hányás miatti öt kiló leadása után vették le. De akkor már nagyon ideges voltam. Minden logikus magyarázat nélkül. Apukám nézte a hasamat, a méhem akkor valamivel kisebb volt, mint kellett volna, de szívhang volt, a magzatmozgások megvoltak, nyugtatgatott hát tovább.

A betöltött 18. hét vége felé szakadt el a cérnám, még nem jött meg az AFP eredménye. Mentem a körzeti orvoshoz, hogy nézzen meg, legyen kedves, mert nagyon ideges vagyok, hogy valami baja van a babának. Ott elég gyenge volt az UH készülék, az orvos nem látott szívhangot, azonnal továbbküldött a kórházba. Felhívtam az orvosomat, bejött a kedvemért, az ultrahangos főorvossal néztek meg. Volt szívhang. Volt, bár gyenge, és kiderült, a baba kényszertartásos, nincs magzatvizem, szinte egyáltalán.

Ott feküdtem, és azt hittem, meghalok. Két profi orvos, két rendes ember, két normális pacák a fejem fölött érzelemmentes hangon (de hogyan másképp, hogyan?!) elemezték az ultrahangos képet. Azt mondták, menjek ki a Klinikára, ott megnézik a genetikusok, de valószínű, hogy a baba veséje nem működik. A lelettel azonnal menjek vissza.

Aztán már csak az rémlik, hogy beülök a férjem mellé a kocsiba, és elmondom neki: a babát valószínűleg meg kell szülnöm a napokban, nagyon beteg. Sírtunk hazáig. Sírtunk egész este. A két gyerekünknek azt mondtuk, beteg a baba, holnap még megvizsgálják. Aznap a két gyerek szokatlanul hamar és gond nélkül feküdt le aludni.

Másnap bementünk a klinikára. Nem emlékszem, mennyit vártunk, utáltam ott lenni. Behívtak, egy öreg prof fogta az ultrahangos fejet, és miközben én ott feküdtem, hat medikusnak magyarázta a gyerekem betegségét: itt látszik, hogy nem működik a veséje, itt, hogy a tüdeje sem, itt, hogy az agyával is bajok vannak, látják? Élettel összeegyeztethetetlen fejlődési rendellenesség. Azonnal meg kell szülni. Van orvosom?

Hányingerem volt. Nem tudtam józan ésszel működni, nem tudtam érvekkel meggyőzni magam, hogy azok a medikusok tanulnak, és a többi kismama érdekében fel kell ismerjék ezeket a dolgokat, csak azt tudtam, hogy ide soha, de soha többet nem akarok jönni. Soha.

Felhívtam az orvosomat, és azonnal bementem a kórházba. Ő elmagyarázta nekem, hogy szépen lassan, három nap alatt szeretne megszüleszteni, mert a heges méhszáj, és a tény, hogy a félidős babák kapaszkodnak a legjobban, nagyon megnehezíti a dolgot. Elmondta, mikor mit fog tenni, hogyan tágít, hogyan indítja be a szülést, elmondta, hogy rohadtul fog fájni, és csak szóljak, ha csillapítást kérek, most csak rám kell tekintettel lenni.

És elkezdődött. Nem túlzott a doki, rettenetesen fájt már az elején, pedig akkor hol volt még a vége... A nővérek azt mondták, láttak már ilyet, ne egyek, ne igyak, megindulhat hamarabb, aztán majd nem tudnak altatni, ha ettem, én meg reménykedtem, hogy igazuk lesz. A férjem bent töltött velem minden időt, amit tudott, pedig soha nem tudtam vele egy Vészhelyzetet sem megnézni, annyira nem bírta a vért, én meg nagyon véreztem. Nagyon. Csütörtöktől szombatig a háromágyas szoba mindhárom ágyán négyszer feküdtem (nem tudom, minek köszönhetem, hogy egyedül voltam abban a szobában. Talán az orvosnak, talán az emberségnek. Mindegy is.)

Szombat reggel már a fájdalomcsillapítással együtt is iszonyatos volt a fájdalom. Nem tudom elmondani, mennyire. Borzasztóan szenvedtem. Amikor éppen nem borított el a fájdalom, könyörögtem a dokinak, hogy altasson el, amikor következik: nem akarom az érzést, hogy szülök, aztán hazamegyek egyedül. Előbb nem akarta: azt mondta, nem tudhatjuk, mikor indul be, de kértem, próbáljuk meg. Szültem már kettőt, hátha tudni fogom. Ebbe belement.

Kora délután szóltam neki, hogy úgy érzem, most. Megnézett, és azonnal mentünk a szomszédos kisműtőbe. A háromnapos nemevés-nemivás ekkorra érte el a határokat: epét hánytam az asztalon. Intubáltak, elaltattak.

A következő emlékem az, hogy hárman ordítanak velem, hogy vegyek levegőt. Azt éreztem, hogy nem mozdul semmim. Se a tüdőm, se a kezem, se a szempillám, hogy jelezzek: szeretnék, de nem tudok. Mindenem béna volt. Az akkor kapott két pofont, amit a párnázott ajtón kívül a férjem tisztán hallott, nem éreztem. Csak annyit észleltem, hogy változik a kép: oda, majd vissza. De eztán már tudtam levegőt venni.

Egy éjszakát még bent tartottak. Az egyik karomba sós víz, a másikba C-vitamin csepegett. Az osztályos nővér egész éjjel bent ült velem. Elmesélte, hogy soha, senkin nem látott még annyi aggódást, mint a férjemen. Hajnalban elszaladt, aztán visszajött, és elmondta, hogy egy babát találtak az inkubátorban. Fogta a kezem, simogatta az arcom, nem szólt rám, hogy ne sírjak.

Az orvosom bejött hozzám, és elmondta, hogy nagyon nagy gáz volt, a méhszáj nem nyílt, hanem repedt, szakadt, ezerfelé, a vérzés nem akart elállni, sokáig varrtak, szörnyen nézek ki odabent. A vérveszteségem a határértékig vitte le a vörösvértestszámomat, így szerencsére nem kellett vért kapnom (borzasztó mázlista vagyok, mindig mondom.). Azt mondta, lehet még gyerekünk, csak ne mostanában...

banyavári

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?