Tünde nőnap

Manapság divat úgy beszélni a nőnapról, mint borzasztó káros szokásról, amit jobb lenne, ha beszüntetnének. Mert miről is szól? Arról, hogy a nő március 8-án kap egy szál gazt, ezért fogja be a pofáját, szüljön, végezze el a házimunkákat, hozzon sört a tévé előtt bambuló férjének, nevelje a gyerekeket, és eszébe se jusson, hogy ő egyenrangú a férfival. De tényleg erről szól?!

A feministák szerint ha úgy érzed, boldoggá tesz ez a nőnapi kedvesség, azonnal jussanak eszedbe:

  • a bántalmazott nők
  • a szexrabszolgák
  • a gyerekként férjhez adott kislányok
  • a csonkolt nők
  • a vak komondor és társai.

Szerintük a virágot „a munkahelyi, gazdasági, közéleti egyenlőség helyett kapod, úgy örülj neki!”

Lehet, hogy ufó vagyok, de nekem nem az jut eszembe a nőnapi virágról, hogy el vagyok nyomva. Az sem, hogy a puszta létezésemért elnézést kellene kérnem. Nem azt gondolom egy kocka nőnapra kapott csoki miatt, hogy félek a visszautasítástól. Azt sem érzem, hogy megaláznak. Nem jönnek elő olyan emlékek sem, hogy a férfiak mindig félbeszakítanak, kihasználnak. Nem sorolom magam hátra. De előre sem. A csokor virág egyiket sem jelenti. SZÁMOMRA azt jelenti, hogy eszébe jutottam a páromnak. (Ahogy az év 365 napján, csak legfeljebb nem minden nap kapok ajándékot. De figyelmességet, odafigyelést igen.)

Nekem nem arról szól a virág, hogy neszebazdmeg, örüljél. Nem a nőnapi virágtól leszek boldog. De boldog vagyok tőle. Nem gondolom, hogy a virágot elismerésként kapom (nem is várom el soha). Nem valamiért cserébe kapom. Nem bizonyításként kapom. Nem valami helyett kapom. Hanem azért, mert a párom úgy gondolja, hogy örömet szerez vele. Nem látok mást bele. Akkor sem dől össze a világ, ha március 8-án nincs se csoki, se csokor, hiszen év közben is megkapom az odafigyelést és a törődést (és néha csokrot is, csokit is).

Aki a nőnapi virágban a nők elnyomását látja, attól szeretném megkérdezni: mi lesz a következő? Ne örüljünk majd az anyák napi orgonacsokornak, a könnyfakasztó ovis verseknek kicsinyeink előadásában, hiszen ez is csak azt mutatja, hogy mi, nők, csak anyaként vagyunk nélkülözhetetlenek? (A princípium, ugye.) Ne tartsuk meg a karácsonyt, mert az meg arról szól, hogy el vagyunk nyomva, egész napunkat a konyhában töltjük, hogy a családnak ünnepi vacsorát főzzünk? Névnapra sem kérünk semmit, köszönjük, nem tehetünk róla, hogy így hívnak minket. Arról sem tehetünk, hogy nők vagyunk, minek ünnepelni? Hiszen nem kiváltság, ahogy férfiaknak sem.

A nők egyenjogúságáért ki kell állni, és meg kell találni a megfelelő eszközöket arra, hogy a nők mind a magánéletben, mind a gazdaságban és mind a közéletben pontosan ugyanolyan elbírálás alá essenek, mint a férfiak. Csak nem biztos, hogy a nőnapi virágcsokron való hisztizéssel kell kezdeni a harcot.

Aki rosszul érzi magát nőnapon, mást lát benne, és nem örül az esetlegesen kapott apróságnak, lelke rajta: gondoljon a vak komondorra, a kiszolgáltatott nőkre, az erőszakra, a szarszemét férfiakra, és bosszankodjon. Én pedig megyek, adok vizet a rózsámnak és gyönyörködöm benne.

Tünde