Akarok gyereket?

A válaszom erre a kérdésre az életem első 29 évében határozott és kapásból rávágott NEM! volt; az utóbbi félévben igenbe hajló talán…

Nemsokára betöltöm a 30-at, és a gyerekvállalás gondolata egyáltalán és legeslegelőször tavaly decemberben merült fel bennem. Sok okát tudnám hirtelen felsorolni, hogy miért nem akartam korábban gyereket, de hogy mi a tényleges és konkrét indok… arról fogalmam sincs. Egészen fiatal koromtól fogva, amikor az emberben még csak az merül fel, hogy nő vagyok, és az anyukám is az, és akkor lehet, hogy majd egyszer én is anyuka leszek, na, innentől kezdve zárkóztam el a témától a leghatározottabban. Olyannyira, hogy gyakorlatilag a veszekedésig mentem bárkivel, aki meg akart győzni arról, hogy egyrészt a gyerekvállalás milyen csodálatos dolog, másrészt pedig arról, hogy majd én is, úgyis meggondolom magam.

Ennek az elutasításnak az okai biztosan gyökereznek a múltban, nem is annyira az enyémben, mint mondjuk anyáéban. Az én anyukám, akit egyébként imádok, és csodálom egyben, hogy három gyereket szült és nevelt fel, 20 évesen férjhez ment apához, és már az esküvő évében megszülettem én, egy évre rá a tesóm, és még nem volt 26 éves, mikor a kistesóm is megérkezett. Egy aprócska helyen éltünk (még csak nem is falu) hétéves koromig, ahova anya nagyjából be volt zárva, mert se busz, se vonat (napi nagyjából kettő a 3 km-re lévő állomásról), se kocsi, a telefont is csak akkor kötötték be, mikor mi már költözőben voltunk (vagy utána, már nem emlékszem). Szóval a világ végén, 1, aztán 2, végül 3 gyerekkel, és egy nagyon szerető, de folyamatosan dolgozó férjjel. Ezekből az évekből nem sok emlékem van, de arra kristálytisztán emlékszem, hogy anya sokat sír és szomorú, bár nem tudnám elhelyezni időben, hogy én hány éves is voltam ekkor.

Aztán mikor nagyobb lettem, és már városban laktunk, anya már nem volt szomorú. Néha mondott olyanokat, hogy ha újra kezdené, biztosan nem szülne ilyen korán gyereket, de hogy mit hozott fel indokul, arra nem emlékszem. Harmincakárhányévesen, mikor már túl volt azon, hogy orvosilag elrendezték, hogy ne is lehessen több gyereke, emlékszem, a kocsiban ülve mondogatta nekem, hogy mennyire vágyik arra, hogy most legyen egy új baba. Aztán még eltelt pár év, az újabb gyerek utáni vágy eltűnt, és a világ legjobb dolgává vált, hogy ő olyan fiatalon már háromszoros anyuka volt, hiszen alig negyvenévesen, 3 majdnem-teljesen-felnőtt gyerek mellett már azt csinált, amit akart. Tessék, igazodjon ki az ember…

A másik része a dolognak az a sok fizikai változás, amivel a gyerekvállalás jár. Elég hiú vagyok (nem azért, mert annyira szép lennék, hanem azért, mert keményen megdolgozom nap mint nap azért, hogy a lehetőségeimből a legtöbbet hozzam ki), és megőrjít a gondolat maga, hogy kövér leszek. A pocak az hagyján, de az esetleges kövérség, hogy megnő a fenekem, hogy vizesedek, és felpüffed az arcom, hogy kinyúlik a bőr a hasamon meg mindenhol, hogy visszeres lesz a lábam. És akkor a szülésről még nem is beszéltem. Nem tudom eldönteni, hogy mi lehet rosszabb: kipréselni egy óriást azon a helyen, ahol addig csak sokkal kisebb dolgok jártak és alapvetően örömforrás volt, vagy hagyni, hogy felvágják a hasamat, hogy aztán még eggyel több oka legyen annak, hogy szégyenlős vagyok (és nem csak a strandon).

Mégis... mindezek ellenére úgy érzem, hogy megérett bennem az elhatározás, hogy legyen. Megtaláltam azt az embert, akivel el tudom képzelni azt, hogy családunk legyen, és ezt ő is így gondolja, meg talán érett is lettem hozzá így majdnem 30 évesen. De sok bennem a kétség és a kérdés.

Mégis, amikor magáról a terhességről van szó, egyszerre van bennem a vágy, mert szeretném, ha lenne, és a millió félelem, hogy ne-ne-neeeee, csak azt neeee, nem „áldozhatom fel” a testem, mert mi lesz velem utána??? Ha már most is, (és mindig is, mióta emlékszem), problémát jelent számomra az önelfogadás, akkor mi lesz velem akkor, amikor a testem egy terhesség minden jelét, utána pedig minden nyomát magán hordozza? Azt mondogatom magamnak, hogy akárhogy is nézek ki jelenleg, ez múlandó, ha nem a gyerek, majd a kor hagy rajtam nyomot. Ráadásul rengeteg csinos kismamát látni, akik kifejezetten jól néznek ki, miért ne lehetnék én is egy közülük? És mégis rettegek, nem is annyira a fizikai változásoktól, hanem attól, hogy ezeket hogy fogom megélni. Úgyhogy szóba került (felvetettem) az örökbefogadás(t), amiben én gondolkodás nélkül, 100 százalékig benne lennék, de a párom ragaszkodik hozzá, hogy legalább egy vér szerinti gyerekünk legyen, utána fogadhatunk örökbe.

Kicsit elveszettnek és magányosnak érzem magam ezzel a kérdéssel kapcsolatban. A párom támogató és megértő, de nincs senki más, akivel erről beszélni tudnék. Olyan kívülállót, aki része az életünknek, nem akarok beavatni, mert úgy érzem, hogy nem tartozik rá, ráadásul nehéz megvallani bizonyos dolgokat más emberek szemébe. Anya lenne a kézenfekvő, akinek mindezt el is merném mondani, illetve a félelmeimet ismeri is részben, viszont ő túl izgatottá válna attól, hogy végre egyáltalán gondolkodom gyerekben, és már így is úgy kell néha leállítani, hogy ne nyaggasson azzal, hogy mikor lesz már unoka. Nőgyógyásznál voltam, hogy az előzetes dolgokat (vérvétel, rákszűrés) csináljuk meg időben. Ő azt mondta, hogy ha így állok hozzá, még nem állok készen.

Lehet egyszerre lelkiekben készen állni az anyaságra, mégis egyidejűleg elutasítani a vele járó fizikai változásokat?

timcsi

u.i.: persze nem csak a gyerekvállalás fizikai velejárói foglalkoztatnak, hanem azok a dolgok is, amelyek a baba megérkezése után merülnek fel, hogy az ember teljes korábbi élete megváltozik, és önmaga helyett a gyerek körül kezd forogni, de úgy érzem, hogy azt valahogy jobban be tudom majd dolgozni, mert az rajtam (is) múlik, hogy mi hogyan lesz, másrészt pedig ezt meghagyom egy esetleges későbbi poszt témájának.