Kisfiam negyedik gyerekként érkezett a családba. A testvéreit 1-1,5-2,5 éves korukig szoptattam, tehát már vén, tapasztalt rókának számítok a „szakmában”. Születése után mégis valamit bénázhattam a szoptatással, mert sebesre rágta a bimbómat, amit utána két hét alatt hoztam helyre.
Pont négyhetes volt, amikor egyik nap lett egy kis fájdalmas terület a jobb mellemen. A többi gyerekkel is volt ilyenem, nagy rutinnal rendelkeztem a mellgyulladással kapcsolatban. Sűrű mellre tétel, fejés, masszírozás. Csináltam is mindent lelkesen, mert tudtam, hogy eléggé vacak az, amikor az embert rázza a nagy dunyha alatt a hideg a gyulladás okozta láztól. De nem volt szerencsém, estére már a takaró alatt dideregtem. Eddig csak a jobb mellem belső oldala fájt, és piroslott, reggelre a bal is bordóvá vált. Átszambáztam a körzeti orvoshoz, hogy adjon antibiotikumot, mert erre már azt illik szedni. Este be is dobtam az első bogyót. Reggelre fájdalmas púp nőtt a bal mellemen - inkább már a mellkasomon. A pirosság viszont, a búbot kivéve mindenhonnan elmúlt. Masszíroztam, fejtem, szoptattam, ettem a gyógyszert, de a pukli maradt. Már nem fájt, csak dudorodott rendületlenül.
Miután három nap alatt sem javult semmit, elmentem a szoptatási ambulanciára a Bethesda kórházba. Ott megnézte egy nagyon kedves doktornő. Azt mondta, szerinte ez még nem tályog, szedjem tovább az antibiotikumot, és menjek el ultrahangra. Oda két nappal későbbre kaptam időpontot. Megnézték jó alaposan a púpot, ami 2 cm x 3 cm volt, és már nem volt vörös, csak nagy. A szonográfus nem látott benne gennyet, abban maradtunk, egy hét múlva kontroll. Ez pénteken volt, közben elfogyott az antibiotikum. Elmentem a háziorvoshoz, azt mondta, nem kéne a gyógyszert kétpofára ennem, borogassam, ha nem javul, akkor sebészet, ott majd megnézik. Szombaton és vasárnap nem szedtem semmit. Az addig színtelen dudor hétfőre megint bíborvörös lett.
Bementem a sebészetre a helyi rendelőben. A gyerek hordozókendőben rajtam. Egy idős, 70 körüli orvos rendelt. Megmutattam a mellem neki, közölte, hogy ez biza begennyedt tályog, és vetkőzzek, felvágja. Mondom neki, hóhahóóó, itt van velem a gyerek, talán lepasszolnám, és másnap visszajönnék nyugiban.
Ráadásul a bácsikának az egyik kezén a mutatóujj első ujjperce hiányzott. Ki tudja, mitől. Egy kis figyelmetlenség, hopp, megszalad a szike, aztán itt-ott egy ujjperc, vagy bimbó lefittyed. Forgatta szemeit, azt hitte, el akarom kummantani a vagdalkozást. Kaptam is leletet: a máter elutasítja a punctiót /pedig nem is szúrni akart/.
Következő nap másik orvos rendelt, neki megvolt az összes ujja. Megnézett, neki nem volt egyértelmű a genny. Kaptam rá párakötést, és másnapra visszarendelt magához. Addigra a neten már összeolvastam mindent a beavatkozásról, és /persze angol fórumokon találtam kézzelfogható dolgokat erről, magyarul nincsenek információk/ mindenki írta, hogy biza eléggé fáj.
Nem kis zabszemmel tipegtem be a rendelőbe.
Kötés levesz, alatta ott fehérlett a gennyes terület.
Doki mondja, hogy okés, vágunk. - Fájni fog? - kérdem én. Rám néz, vigyorog, - Hát, nekem nem! - Köszi!
És már szívta is fel a fecsóba a lidocaint. Mikor megszúrt, az olyan volt, amilyen egy injekció bír lenni. Utána viszont semmit nem éreztem.
Felvágta, kipucolta, bekötötte. Kész!
Én meg néztem rá bambán, hogy fájni mikor fog?
Először naponta, majd kétnaponta kellett kötözésre járnom kb. két hétig. Félve lestem a mellkasomra, mikor első alkalommal levették a kötést. Egy egycentis lyuk vigyorgott vissza rám /ezt nyitva hagyják, hogy ürüljön ki belőle minden./ Kb. egy hónap-6 hét alatt gyógyult be, és mostanra egy pici -1 cm x 2 mm-es, még vörös - csík árulkodik arról, hogy ott valaha történt valami. Mivel a púp eléggé fent – a mellbimbótól kb. 10 cm-re volt, így a szoptatást sem kellett abbahagynom.
Okosabb nem lettem, nem tudom, hogyan tudtam volna megelőzni ezt. Viszont az összes szoptatós oldalon a tályogot, mint valami rémes mumust emlegetik. Szerintem nem volt az.
BORSOLYKA
