Mire jó a különóra? Hogy anyának ne legyen lelkiismeret-furdalása. Hogy anya jó anya legyen. Új tanfolyamon vagyunk, jó anya vagyok megint. Ősszel indult, mindent bele, gyerekek! Csak háromnegyed órát kell kibírnom, immáron két éve közösen tornázok a gyerekekkel, jubilálunk. Háromnegyed óra fejvesztett torna, kezdetben két kis hernyóval, akik mára hiúzok lettek. Nekem nagyobb izomlázam van utána, mint kettőjüknek. Két éve járunk rendszeresen mozogni, a nyári hónapok kivételével. Ott kezdtük, hogy túl hamar megszülettek, átlag iker, így mondta az orvos a császárőrzőben, 33. hét volt. Nekem mégis fényévnek tűnt még a szülésem ideje, s egyszer csak ide pottyantak. Hirtelen és felkészületlenül ért. Ugyanakkor hálát adtam a rapid császárnak, amikor macskahangon felsírtak, éltek, huh, megkönnyebbültem. Ikreseknél folyton ott van a kockázata, hogy valaki elvész, Radnóti egész életében ezen kesereg (Ikrek hava…).
Aztán néztem őket nap mint nap, jaj, mozogjatok már, különben barackot kapok a fejemre. Jött a védőnő, meg sem mozdultak, mentünk az orvoshoz, csak feküdtek. Kaptam is, hideget-meleget, a fiam félévesen még semmit nem csinált. Csak feküdt a hátán. Megfigyelő típus volt. Ilyen marhasággal vigasztaltak.
Dévény-tornával kezdtük, TSMT-vel folytattuk, volt BHRG, felváltva, a Korai Fejlesztőben a Csantavér utcában bölcsődalon furulyáztak nekünk, csörgőztünk, táncoltunk. Csoporttornára jártunk. Mindez mára a múlté. A furcsa az egészben, és minden fejlesztéssel így vagyunk, főleg, amit ránk erőltetnek, hogy sosem fogom megtudni, magától tanult-e meg a gyerekem futni, vagy azért, mert fejlesztettük. Lepedőben hintázott; gördeszkán, labdán pörgött; forgószékben lökdöstük, hordóba tettük. Mindenesetre most olyan eleven, hogy a Balaton-parton többször lefutott. Ki a fene mozdította meg őt valójában?
Most szeptemberben új tanfolyamot kezdtünk, normál óvodás torna. Évek óta vártam, hogy mi is teljesen átlagosak legyünk. Átlagos anya, normális gyerekek. Pedig még csak bölcsisek az ikrek, de már óvodában nyomjuk. Tyűha, ezt is megértük. Persze elég ijesztőek lehetünk. Az egyik anyuka úgy megijedt tőlünk az első tornaórán, hogy „iskolás” lányát és óvodás fiát fejvesztve húzta ki a teremből. Pisis, pelenkás, fegyelmezetlen ikreim ide-oda rohangáltak. Hason csúszva felmosták a termet. A torna jó, ötször voltunk, egyre jobban megy a bordásfal, a zsámoly, a karika, a tükör, törökülés.
Végre ott tartunk, hogy csak ülök a padon, és nézek. Ikeranya normálanya. Anya többé nem szakad ketté. Hogy lehet ikrekkel tornázni? Sehogy. És mégis két évet végigcsináltam. Épp ez a jó benne, ez segíti a fejlődést. Vagy anyukám csinálta velük, egyedül. Hol ezzel, hol azzal, hol ez futott el, hol a másik, hol én, hol az anyám, hol a gyerek. Lehet, hogy azért tanultak meg mozogni, mert békén hagytam őket? Pikler Emmi megint megdicsérne…
Ikeranya
