A szerző, Lois Lowry 1937-ben született, négy gyermek édesanyja, nagymama. A Massachusetts állambeli Cambridge-ben él. Első könyve 1977-ben jelent meg. Kétszer nyerte el a Newbery Medal irodalmi díjat. Másodjára éppen a kritikám tárgyát képező, Emlékek őre című könyvével. A könyv 1993-ban jelent meg először. Magyarul 2001-ben jelent meg, Tóth Tamás Boldizsár fordítása azóta több kiadást is megélt már.
Noha a könyv deklaráltan gyerekeknek szól, élek a gyanúperrel, hogy a szerző szeme előtt inkább egy olyan könyv lebegett, amelyet gyerek és felnőtt egyaránt olvas. Mind a témaválasztás, mind pedig a könyv hangvétele erre utal. Mivel nem tudok kibújni a bőrömből, én most elsősorban a felnőtt olvasó szemszögéből szeretném bemutatni ezt a könyvet, és a végén majd néhány mondat erejéig kitérnék arra, hogy milyen reakciókat váltott ki a gyerekekből.
A könyv egy tizenkét éves kisfiú, Jonas szemszögéből ad betekintést egy utópisztikus világba. Ebben a világban minden a végletekig szabályozott, irányított. Nincsenek negatív érzések, de nincsenek színek sem. Minden tervezett, uniformizált. Nincs küzdelem, de nincs helye az egyéniségnek sem. Mindenki „boldog”, kiegyensúlyozott és elégedett. Nincsenek családok, a gondosan tervezett nevelőegységek egy A nemű és egy B nemű gyermeket nevelhetnek. A gyerekek a hajszálpontosan megtervezett életútjuk 12. évében, egy ceremónián tudják meg, mi lesz a jövendőbeli foglalkozásuk. Jonas itt tudja meg, hogy őt szánják az emlékek őrének. Ekkor kezdődnek kalandjai, megpróbáltatásai, melyek végül… de nem lövöm le a poént.
Akár jó könyv is lehetne. De nem az.
Mint a leírt rövid tartalomból látható, műfaját tekintve sci-firől, divatos nevén fantasyról van szó, azon belül pedig úgynevezett disztópiáról, vagyis negatív utópiáról. Szándéka szerint a szerző magasabbra helyezte a mércét a puszta szórakoztatásnál. Van mondanivaló. Méghozzá körülbelül a következő: 1) egy ilyen végtelenül szabályozott világ sivár. 2) egy ilyen végtelenül szabályozott világ szükségképpen hazug. És természetesen van az olvasónak megválaszolandó kérdés, körülbelül a következő: 1) Mit tehetünk, mit kell tennünk egy elnyomó és hazug rendszerben? Amilyen banálisak a könyv állításai, olyan triviális a kérdésre adott válasz. Jonas végül feladja a Biztonságot a Szabadságért és a Szeretetért cserébe. A könyvnek nincs egyértelmű befejezése, amire nem tudok más magyarázatot találni, mint hogy a szerző maga is kínosnak érzett volna egy happy endinget, a negatív befejezéshez pedig nem volt bátorsága. A figurák végtelenül egysíkúak, mintha papírból vágták volna ki őket. Jonas szinte hibátlan: kedves, okos, érzékeny, becsületes. Az Örökítő egy sokat szenvedett ember, akit a sok szenvedés és magány bölccsé tett. A többiek mind mellékszereplők. Jonas „anyja” annyira belesimul a rendszerbe, hogy szinte láthatatlan, gyakorlatilag nincs személyisége. Jonas „apja” elvtelenül szervilis, a rendszer kiszolgálója. Az egyetlen érdekesebb tette nem következik sem a személyiségéből, sem a helyzetből: a levegőben lóg. A többi szereplőre még ennyi figyelem se jutott, egy-egy jellemvonás, és kész. A jelenetek olyan kiszámíthatóan követik egymást, hogy dramaturgiáról gyakorlatilag nem kell beszélnünk.
A történet egyszerű, de, csakúgy, mint a figurák, szinte teljesen kidolgozatlan. Abban a kiadásban, amiben nekem megvan, a terjedelem 236 oldal. A betűk meglehetősen nagyok, becslésem szerint legalább 12-14 pontosak, a sortávolság minimum dupla. Mivel a könyv legalább 12 éveseknek íródott, semmi sem indokolja ezt a meglehetősen szellős tipográfiát – hacsak az a szempont nem, hogy komolyabb könyvnek látszódjék, mint amilyen. Valójában a könyv meglehetősen rövid, ennyi szövegbe pedig nem sok részletezés fér bele. Az események gyorsvonati sebességgel követik egymást, a nagy sietségben sajnos a finomabb részletekre sem idő, sem hely nem marad. Így az író kénytelen bombasztikus jelenetekkel operálni. Az Örökítő feladatára, az emberiség történetének átadására mintegy öt jelenet jutott. Ebből kettő idillikusan szép, kettő borzalmas. Az ötödikre nem emlékszem, pedig biztos azt is olvastam. A fentiek egyenes következménye, hogy a könyv megfelel a giccset leíró egyik általam fellelt, és nagyon találó meghatározásnak: olyan nagyotmondás, amit a részletek nem igazolnak. Rendkívül mély értelműnek, „elgondolkodtatónak” szánt, valójában banális téma, egyes jelenetek gyomorforgatóan naturalisztikusak, míg mások olyan szépek, akár egy balatoni naplemente. Egy jó lektűrben fordulatos cselekményvezetésre és lendületes, figyelemmegtartó szövegre számíthat az olvasó. Ehelyett Lois Lowry a részletekben elvesző eset- és környezetleírásokkal görgeti előre a kiszámítható cselekményt. A jó párbeszéd kulcsa az (lenne), hogy abban érdekes személyiségek vegyenek részt. Az emlékek őre egysíkú szereplői viszont fásultan mondják föl bántóan didaktikus dialógusaikat.
„– De hát akkor neked folyton szenvedni kell… – ráncolta homlokát Jonas. Az örökítő bólintott. – Ahogy majd neked is. Ebből áll az életem. És ebből áll majd a tied is. Jonas elgondolkodott a dolgon. – Meg sétálásból, evésből és… – a polcok felé pillantott – … és olvasásból? Ez minden? Az örökítő a fejét rázta. – Azok csak a tevékenységeim. Az életem itt van. – Ebben a szobában? Az örökítő saját arcára majd a mellkasára helyezte a kezét. – Nem. Itt belül, a lényemben. Ahol az emlékek vannak.” A magasra rakott mércét tehát nem sikerült átugrani, egy lektűr született. A magam részéről nagyra becsülöm a műfajt, azon belül is nagy rajongója vagyok a kriminek. Akkor mi a bajom? Az, hogy ez a könyv egy gyenge lektűr. Valamint giccses. És nem is eredeti, a plágium határát súrolja. Ráadásul nem apróságokban, hanem lényegi, a könyv gerincét adó jellegzetességekben.
Számos ponton hasonlóságokat fedezhetünk fel a téma két nagy klasszikusával, Huxley Szép új világával, és Orwell 1984 c. művével. Orwell könyvének egyik fő motívuma a mindenütt jelenlévő és mindent látó televízió. Lehalkítani lehet, de kikapcsolni nem. Lois Lowry könyvében mindig lebuknak, akik valami stiklit követnek el (arra az író nem vette a fáradtságot, hogy kidolgozza, hogyan), ilyenkor a mindenütt jelenlévő hangszórók utasítják rendre az illetőt. Orwell könyvének másik fontos motívuma az újbeszél nyelv, ami többek között kiitatja a nézeteltérések lehetőségét is, Lois Lowry könyvében is fő motívum a nyelv megreformálása, s e törekvés egyik célja az emberek közötti feszültségek megszüntetése. Huxley-nál az embereket klónozzák. Lois Lowry-nál gyakorlatilag szülőgépezetek állítják elő őket, a nem megfelelő példányokat selejtezik. Huxley könyvében az emberek tökéletesen boldogok egy tökéletesen szervezett társadalomban, amelyben nincs helye az öregségnek, a halálnak, a művészetnek vagy az ellentéteknek. Egy „szóma” nevű szert szednek, ami boldoggá és kiegyensúlyozottá teszi őket. Az emlékek őrében a szerelem, a vágy elnyomására szednek valamilyen tablettát az emberek. Az Emlékek őrét olvasva az embernek az az érzése támad, hogy az írónő Huxley és Orwell könyveivel a párnája alatt aludt. De Huxley könyve 1931-ben jelent meg, Orwellé pedig 1949-ben. Szerintem nem is kell mondani, hogy mennyire más volt akkor központi témának tekinteni a totalitárius államot, mint 1993-ban. Igazából nehéz megértenem, miért pont ezen a motívumon keresztül gondolta az írónő aktuálisan felvetendőnek a szabadság, a világ színességének fontosságát. Pláne kiskamaszok számára.
Rendben, a könyv nem tetszik nekem, volt már ilyen, és lesz ilyen még. Igazán az zavar, hogy ez kötelező olvasmány volt a Nagy számára. Nem tartom ördögtől való ötletnek a ponyva, a lektűr, a giccs, a divatirodalom tárgyalását az iskolában. De nem gondolom, hogy ezt a témakört 11-12 éves gyerekekkel kellene, lehetne feldolgozni. Inkább a középiskola második felében, 16-18 évesekkel. És itt egyáltalán nem erről volt szó. A tanárnő a legkomolyabban magas irodalomként tálalta és tárgyalta ezt a könyvet a gyerekekkel. Megkérdeztem tőle négyszemközt, miért pont ezt a könyvet választotta. Megdöbbenésemre azt válaszolta: „nehéz ma olyan könyvet találni, amit a gyerekek szívesen és könnyen olvasnak el”. Túl azon, hogy ezzel a mondatával gyakorlatilag egy szakember igazolta, hogy ez a könyv lektűr, a megközelítéssel sem tudok egyetérteni. Először is azt gondolom, hogy jobbnál jobb gyerekkönyvek jelennek meg mostanában. Másodszor nem tudok egyetérteni azzal a megközelítéssel, hogy az iskolai irodalomoktatásnak az lenne a feladta, hogy könnyen olvasható köteteket adjon a gyerekek kezébe. Azt megtalálják ők maguk is. Úgy gondolom, hogy az irodalom oktatás egyik feladata pont az lenne, hogy a nehezen vagy nehezebben olvasható könyveket segítsen beemelnie a gyereknek a műveltségébe. Hogy rendelkezésére bocsássa mindazt a háttértudást, ami egy valódi irodalmi értéket képviselő könyv befogadásához szükséges. Mindenki meghökkenne, ha az ötödikes matematikatanárnő azt mondaná: a gyerekek nehezen befogadhatónak találják a tizedes törtek osztását egész számmal, ezért inkább megnéznek egy filmet a Spektrumon.
Ami a gyerekek véleményét illeti, a közvélemény-kutatásom semmiképp nem nevezhető reprezentatívnak. A Nagy hat osztálytársával tudtam néhány szót váltani a könyvről. A többség, pontosan négy gyerek unalmasnak találta, egy félelmetesnek, és egy érdekesnek. Ketten is kiemelték, hogy a könyv vagy álmosítóan unalmas volt, vagy rémes. A gyerekek a nyitva hagyott befejezésre sem tűntek túlságosan érzékenynek. A maguk végtelenül egészséges és lekerekítő gondolkodásával egyszerűen pozitív befejezésnek élték meg. Azt a két jelenetet, amit én a magam felnőtt eszével a könyv két legproblematikusabb, leggyomorforgatóbb jelenetének találtam, a gyerekek szóra se méltatták. Számukra nagyon csekély jelentősége volt ennek az olvasmánynak.
Lapis Lazuli
