Apám 1956 októberében inas volt a megyeszékhelyen, a 23.-ai Budapesti diáktüntetés után, az ország nagyobb városaiban szolidaritásból békés tüntetéseket szerveztek. A városban is tüntetést szerveztek, a diákok felvonultak a városi sportcsarnokban, majd az utcára vonulva csatlakoztak a tömeghez. Mint minden kamasz számára, nekik is izgalmas esemény volt, egészen addig, amíg egyszer csak, el kezdték lőni a tömeget. Futva menekültek vissza a bérelt szobájukba Istvánnal, inas társával és barátjával, akkor fel sem fogták, hogy milyen veszélyben voltak, csak a szerencséjüknek köszönhették, hogy egyiküket sem érte találat.

Nagyapám mikor hírét vette, hogy lövik a tüntetőket, azonnal útnak indult, hogy hazavigye apámat a faluba. A fiúk egy csoportja, a műhelyben dolgozó fiatal munkásokkal együtt, pestre készült, hogy a nagy változásnál, az eljövő felszabadulásnál ők is jelen lehessenek. Nagyapám éppen időben érkezett, hogy megakadályozza apámat abban, hogy ő is velük tartson. A csomagolással hamar végeztek, egy kisemmizett paraszt család gyermekének nem sok holmija volt, egyetlen kicsi kofferba belefért minden. Istvánnal elbúcsúztak egymástól, és megbeszélték, hogy levélben tartják a kapcsolatot, és az oroszok kivonulását együtt ünneplik meg. Az út egy részét hazafelé, gyalog voltak kénytelenek megtenni, mert idő közben megszűnt a tömegközlekedés. Már útközben eleget hallgatta az apjától, hogy micsoda őrültséget akart csinálni, de otthon, az anyjától jött csak a fejmosás java.

Nagyapám nem bízott az orosz szóban, de aztán egyre inkább úgy tűnt, hogy tényleg változás lesz. Az emberek bizakodóak voltak, megérintette őket a szabadság szele, de aztán az események gyorsan az ellenkezőjét mutatták. Nagyapám katonaviselt ember volt, tudta, hogy az orosz túlerővel szemben lehetetlenség nyugati támogatás nélkül győzni. Apám aggódva figyelte a híreket, és levelet írt Pista barátjának, egyet a bérleti címére, egyet pedig az anyjához, reménykedett benne, hogy volt annyi esze, hogy időben hazainduljon és elhagyja Budapestet.

Mivel nem jött válasz, így újabb leveleket írt, hátha a nagy kavarodásban elvesztek valahol, de választ továbbra sem kapott. Nagyapám abban a tanévben, már nem engedte vissza a városba, otthon maradt és dolgozott a háztájiban.

Tavasszal egy idegen özvegyasszony levele érkezett a házhoz, mivel nem volt előtte ifjabb jelzés, nagyapám azt hitte neki, szól, így kibontotta, hiszen ugyan azt a nevet viselték mindketten, ahogy az szokás volt. Nem tudta ki lehet a levél írója, nem mondott neki semmit a név, azt gondolta talán valami távoli rokon, aztán amikor elolvasta, már tudta, hogy ki írta. Az István anyja. Akkor adta oda apámnak, mikor éppen visszajött a kacsákkal a tocsogótól. Felcsillant a szeme, a hírre, hogy levele érkezett, biztosan a Pista írta.

Meg sem nézte a címzést, csak kikapta a levelet a borítékból, de ahogy olvasta a reszketeg kézzel írt betűket, megfagyott a levegő körülötte. „Fájó szívvel tudatom, hogy egyetlen fiam István…az ősszel Budapesten elhunyt…”. Hát nem a postán vesztek el a levelei, nincsen többé az a jókedvű, magas fiú, akivel annyit hülyéskedtek, akivel először részegedett meg, akit imádtak a lányok, az utolsó inas éve volt, és végzett volna. Ment volna haza, hogy beálljon dolgozni és elvegye az ő Rozikáját. Mi lett volna vajon, ha ő is velük megy, és mi lett a többi fiúval, aki fölment Pestre? Sosem tudta meg. Nem ment vissza, nem akart visszamenni a megyeszékhelyre, más szakmát választott, ősszel felment Budapestre az unokafivérével, és újból kezdte az inaséveket. A várost járva, a golyó ütötte falakat nézve, sokszor gondolt Istvánra, hogyan és hol halhatott meg, vajon harcolt-e az oroszok ellen, véghez vitt-e valami hősies tettet? Nagyon szerencsésnek érezte magát, hogy az apja időben érkezett, ha egy nappal később érkezik, ki tudja mi lett volna vele, lehet, hogy lelövik, vagy bebörtönzik.

Halacska

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?