Te is megosztanád szülésed történetét? Küldd el nekünk a bezzeganya@bezzeganya.hu címre!
Éreztem, hogy megint terhes vagyok. Férjem azt mondta, képtelenség, hiszen védekeztünk. Mondtam neki, hogy semmilyen módszer sem száz százalékig biztos. A teszt engem igazolt. Az előző terhességemhez méltón ezzel is már a negyedik héten vérezgetni kezdek, de ott van a „nagy”, aki még nincs kétéves sem. Nem hagyhatom magára, nincs segítségem, nekem kell megoldanom. Orvossal egyeztetve maradok otthon, sok-sok gyógyszerrel, valamint azzal, hogy pihennem kellene, és nem emelni. Persze megint nyitva a méhszáj. Naná.
Minden nap görcsölök, egyre jobban. A szilvesztert a kórházban töltöm, két hét múlva terhesség még élő, de jó! Azzal az utasítással hazamehetek, hogy magnéziumhegyeket szedek, meg görcsoldót, meg nyugtatót, stb. A terhestanácsadáson kiderül, magas a vérnyomásom, vizelet rendben, de egyre magasabb, minden nap vérnyomásmérés a tanácsadáson, lassan megy lefele, de még mindig magas. Semmi más tünet. Majd úgy, mint a nagyobbikkal, a hatodik hónapban fájások – rendszeresek. Gyorsan a „nagy gyerkőcnek” felügyelet, kocsiba be – kórház. A fájások nem múlnak. Infúzió, tüdőérlelő – kikötve a szülőszobán.
A fájások ötpercesek, nem múlnak, erősödnek. Az NST nem érzékeli, végre egy idősebb orvos, aki jobban hisz a kezének, mint a gépnek, a hasamra téve a kezét, azt mondja, szóljak, ha jön egy fájás. Mondom, mikor. Végre hisz nekem, más fajta infúzió, végre… lassan szűnnek a fájások. Két hét a kórházban. Majd hazamehetek. Dehogy haza, csak a szüleimhez, hiszen ők öt percre laknak a kórháztól. Már itt várjuk a nagy napot a rekkenő nyárban. A hasam egyre nagyobb és nagyobb, pedig még bő egy hónap. Ennél a terhességnél csak hasra hízom. A heti, kétheti ultrahangok ellenére nem lehet tudni mink lesz, titkon lányt remélek, de mindig azt mondják, túl nagy, széles a háta, biztos fiú. Belenyugszom, a lényeg, hogy egészséges legyen.
Az első NST időpontjához közeledünk végre. De a gyermek ezt már nem várja meg. Az év legmelegebb napja utáni legmelegebb éjszakán úgy dönt, hogy jön. Várok, már tízpercenként vécére megyek, sűrűsödnek a fájások, de minek mennék be ilyen korán a kórházba? Mikorra már úgy 10 percesek a fájások, döntök. Indulás a kórházba. Anyám a nagyobbikkal marad otthon. A csomagok miatt taxihívás. Taxis nem akar elvinni a rövid távon. Mindenre megesküszünk anyámmal közösen, hogy nem fogok a taxiban szülni. Végül elvisz. Mire odaérünk, megnyugszik, sőt ajánlkozik, hogy segít felvinni a cuccokat. Megköszönöm neki. Eddigre már 4 percesek a fájások, erősek, tartósak.
Felvesznek, vizsgálatok, beöntés (nem sok sikerrel a gyerek feje nyomja a beleimet), burokrepesztés. Szerencsére a választott orvosom és a szülésznőm pont ügyeletesek. A vajúdóban az utolsó üres ágy az enyém. De inkább állok, és járkálok. A fájások nem tágítanak. Két órával később irány a szülőszoba. Az apás foglalt, a műtő is, a szülőszobai négy ágy közül egy használhatatlan, tönkrement, a másik kettő is foglalt, az enyémre is várni kell. Jön a szétszakadok-érzés. Én vagyok az egyetlen ezen az éjszakán, aki a második babáját várja. Kevés idő jut rám. Már a vajúdóban is szülnek. Közben jön egy tolófájás. Szólok a szülésznőmnek. De még nem kész az ágy, állok az ablaknál, és az utasítások szerint próbálom visszatartani a nyomást. Mire felfekhetek az ágyra, elmúlnak a tolófájások, úgy érzem, már a gyermek sem akar jönni, bedugul. Az orvos és a szülésznő is már száz százalékban velem van.
Gátvédelem, fájás nélkül is próbáljunk nyomni, a gyerek feje benn van a szülőcsatornában, innen már nincs visszaút. Nehéz, nagyon nehéz. Nem megy, a baba nem segít, nem úgy, mint a nővére előtte két és fél évvel, aki pezsgősdugónak képzelte magát. A doki a hasamba könyököl, a szülésznő védi a gátat. Vezényszóra nyomok. Lassan jön előre a gyerkőc feje. Nagyon sokadik nyomásra végre kinn van. A dokim, aki azt állította, hogy szerinte fiú lesz, azt mondja, nem baj hogy „csak lány”? Nem, sőt.
A 35. héten született meg, lila, mázas, de nagy. A hasamon pihentetnék, de azt veszem észre, hogy szürkül, nem vesz levegőt. Kétségbeesve mondom a csecsemősnek: nem vesz levegőt. Lekapják a hasamról, rohannak vele a koraszülött intenzívre. Én már nem számítok, nem is figyelek, csak valamikor kijött a lepény, nem kell varrni, nem sérültem sehol, működött a gátvédelem. De ez most nem fontos! Mi van a babámmal?!
Negyedóra múlva telefonon kérdezik, hogy mi a gyerek neve? Miért, él? – kérdezek vissza. Végül mondom az éppen eszembe jutott lánynevet, mert csak fiúnévvel készültünk. Szülésznőm tájékoztat, hogy befutott a férjem, kitol hozzá. Beszélek a férjemmel, mondom mi történt, nézze már meg a babát, ha engedik a PIC-ben. Megvárom a folyosón, míg visszatér. Látta, azt mondja, aranyos. Visszavisznek a vajúdóba megfigyelésre. Ekkorra teljesen kétségbeesem, míg mások a babájukat ölelgetik, szoptatják, bennem csak egy nagy üresség-érzés van. Mikor kelhetek már fel, nézhetem meg?
A kötelező két óra után átmegyek a szülészetre, lepakolok, majd egyből az utam a PIC-be vezet. Mikor meglátom a lányomat (bár már láttam ilyen filmeket, de a valóság az más), eltörik a mécses. Mindenhonnan csövek, infúzió lóg ki belőle. Lélegeztetőgépen van. Belélegezte a magzatvizet, tudom meg másnap, ez okozott nála gyulladást, valamint nyögő, nehéz légzése (tahypnoe, dyspnoe) miatt lélegeztetik. Az első 24 órában nem kapok semmilyen megnyugtató információt.
Hála istennek a szülészeten egyágyas szobát kapok, így nem fog el a sírás minden egyes szoptatás és boldog anya láttán. Csak a vizitekre és az étkezésre megyek a szobámba, állandóan a PIC-ben vagyok. Már másnaptól viszem a lefejt tejemet, de még szondán keresztül sem etetik, csak infúziót kap. Sír, vergődik, összevissza veri magát az inkubátorban. Ami jó egy pici koraszülött esetén, az már túl kicsi egy 3100 grammos, 50 cm-es babának, akiből mindenfélék lógnak ki. Benyúlok az inkubátor nyílásán, hozzáérek, ahol tudok, ez lenyugtatja. Szinte állandóan benn lenne a kezem, de rám szólnak, hogy így lehűl az inkubátor. Negyedik nap hazamehetek, mivel helyben lakom, az anyaszálláson nem kapok ágyat, így már reggel 6-kor a PIC-ben vagyok, egészen délig, akkor haza a szüleimhez a nagyobbik gyerkőchöz, ebéd és a nagylány délutáni lefektetése, mese, majd vissza a kórházba, egészen este 10-ig.
Elérkezik az ötödik nap, végre kap egy kis anyatejet szondán keresztül. A hetedik napon a babám sárgul rendesen, és pozitívumként magától vesz levegőt, estére végre a kezembe vehetem, egy héttel születése után! Kérem a főorvost, hadd szoptassam meg. A válasz, még nem lehet, talán majd két nap múlva. Másnap újra könyörgés. Válasz: no jó, de ha nem szopik 75 g-ot, akkor újra szondás táplálás vagy cumisüveg. Szerencsémre második gyermek, ezért már tudom, hogyan kell helyesen mellre tenni, szopik is szépen, ráadásul az előírtnál még többet is. Így már szoptathatnám – de egyre jobban besárgul, alighogy kikerült az inkubátorból, bekerül a kékfény alá.
Ekkor már én pelenkázom, mérem szopás előtt, után, pluszban mivel éjszaka nem lehetek vele, fejem neki a tejet. Kéthetesen saját felelősségemre, természetesen a házi gyermekorvossal megbeszélve hazaviszem a babámat. Csaknem két hónapos, mire a sárgasága elmúlik. De otthon már nyugodt, kiegyensúlyozott, jó evő baba. Három hónapos korára a születési súlyát megkétszerezi. Anyatejes, mégis kissé kövér, egészen addig, míg el nem indul. Másfél éves koráig szopott, hat hónapos koráig kizárólag anyatejet kapott.
Lilu
Te is megosztanád szülésed történetét? Küldd el nekünk a bezzeganya@bezzeganya.hu címre!
Éreztem, hogy megint terhes vagyok. Férjem azt mondta, képtelenség, hiszen védekeztünk. Mondtam neki, hogy semmilyen módszer sem száz százalékig biztos. A teszt engem igazolt. Az előző terhességemhez méltón ezzel is már a negyedik héten vérezgetni kezdek, de ott van a „nagy”, aki még nincs kétéves sem. Nem hagyhatom magára, nincs segítségem, nekem kell megoldanom. Orvossal egyeztetve maradok otthon, sok-sok gyógyszerrel, valamint azzal, hogy pihennem kellene, és nem emelni. Persze megint nyitva a méhszáj. Naná.
Minden nap görcsölök, egyre jobban. A szilvesztert a kórházban töltöm, két hét múlva terhesség még élő, de jó! Azzal az utasítással hazamehetek, hogy magnéziumhegyeket szedek, meg görcsoldót, meg nyugtatót, stb. A terhestanácsadáson kiderül, magas a vérnyomásom, vizelet rendben, de egyre magasabb, minden nap vérnyomásmérés a tanácsadáson, lassan megy lefele, de még mindig magas. Semmi más tünet. Majd úgy, mint a nagyobbikkal, a hatodik hónapban fájások – rendszeresek. Gyorsan a „nagy gyerkőcnek” felügyelet, kocsiba be – kórház. A fájások nem múlnak. Infúzió, tüdőérlelő – kikötve a szülőszobán.
A fájások ötpercesek, nem múlnak, erősödnek. Az NST nem érzékeli, végre egy idősebb orvos, aki jobban hisz a kezének, mint a gépnek, a hasamra téve a kezét, azt mondja, szóljak, ha jön egy fájás. Mondom, mikor. Végre hisz nekem, más fajta infúzió, végre… lassan szűnnek a fájások. Két hét a kórházban. Majd hazamehetek. Dehogy haza, csak a szüleimhez, hiszen ők öt percre laknak a kórháztól. Már itt várjuk a nagy napot a rekkenő nyárban. A hasam egyre nagyobb és nagyobb, pedig még bő egy hónap. Ennél a terhességnél csak hasra hízom. A heti, kétheti ultrahangok ellenére nem lehet tudni mink lesz, titkon lányt remélek, de mindig azt mondják, túl nagy, széles a háta, biztos fiú. Belenyugszom, a lényeg, hogy egészséges legyen.
Az első NST időpontjához közeledünk végre. De a gyermek ezt már nem várja meg. Az év legmelegebb napja utáni legmelegebb éjszakán úgy dönt, hogy jön. Várok, már tízpercenként vécére megyek, sűrűsödnek a fájások, de minek mennék be ilyen korán a kórházba? Mikorra már úgy 10 percesek a fájások, döntök. Indulás a kórházba. Anyám a nagyobbikkal marad otthon. A csomagok miatt taxihívás. Taxis nem akar elvinni a rövid távon. Mindenre megesküszünk anyámmal közösen, hogy nem fogok a taxiban szülni. Végül elvisz. Mire odaérünk, megnyugszik, sőt ajánlkozik, hogy segít felvinni a cuccokat. Megköszönöm neki. Eddigre már 4 percesek a fájások, erősek, tartósak.
Felvesznek, vizsgálatok, beöntés (nem sok sikerrel a gyerek feje nyomja a beleimet), burokrepesztés. Szerencsére a választott orvosom és a szülésznőm pont ügyeletesek. A vajúdóban az utolsó üres ágy az enyém. De inkább állok, és járkálok. A fájások nem tágítanak. Két órával később irány a szülőszoba. Az apás foglalt, a műtő is, a szülőszobai négy ágy közül egy használhatatlan, tönkrement, a másik kettő is foglalt, az enyémre is várni kell. Jön a szétszakadok-érzés. Én vagyok az egyetlen ezen az éjszakán, aki a második babáját várja. Kevés idő jut rám. Már a vajúdóban is szülnek. Közben jön egy tolófájás. Szólok a szülésznőmnek. De még nem kész az ágy, állok az ablaknál, és az utasítások szerint próbálom visszatartani a nyomást. Mire felfekhetek az ágyra, elmúlnak a tolófájások, úgy érzem, már a gyermek sem akar jönni, bedugul. Az orvos és a szülésznő is már száz százalékban velem van.
Gátvédelem, fájás nélkül is próbáljunk nyomni, a gyerek feje benn van a szülőcsatornában, innen már nincs visszaút. Nehéz, nagyon nehéz. Nem megy, a baba nem segít, nem úgy, mint a nővére előtte két és fél évvel, aki pezsgősdugónak képzelte magát. A doki a hasamba könyököl, a szülésznő védi a gátat. Vezényszóra nyomok. Lassan jön előre a gyerkőc feje. Nagyon sokadik nyomásra végre kinn van. A dokim, aki azt állította, hogy szerinte fiú lesz, azt mondja, nem baj hogy „csak lány”? Nem, sőt.
A 35. héten született meg, lila, mázas, de nagy. A hasamon pihentetnék, de azt veszem észre, hogy szürkül, nem vesz levegőt. Kétségbeesve mondom a csecsemősnek: nem vesz levegőt. Lekapják a hasamról, rohannak vele a koraszülött intenzívre. Én már nem számítok, nem is figyelek, csak valamikor kijött a lepény, nem kell varrni, nem sérültem sehol, működött a gátvédelem. De ez most nem fontos! Mi van a babámmal?!
Negyedóra múlva telefonon kérdezik, hogy mi a gyerek neve? Miért, él? – kérdezek vissza. Végül mondom az éppen eszembe jutott lánynevet, mert csak fiúnévvel készültünk. Szülésznőm tájékoztat, hogy befutott a férjem, kitol hozzá. Beszélek a férjemmel, mondom mi történt, nézze már meg a babát, ha engedik a PIC-ben. Megvárom a folyosón, míg visszatér. Látta, azt mondja, aranyos. Visszavisznek a vajúdóba megfigyelésre. Ekkorra teljesen kétségbeesem, míg mások a babájukat ölelgetik, szoptatják, bennem csak egy nagy üresség-érzés van. Mikor kelhetek már fel, nézhetem meg?
A kötelező két óra után átmegyek a szülészetre, lepakolok, majd egyből az utam a PIC-be vezet. Mikor meglátom a lányomat (bár már láttam ilyen filmeket, de a valóság az más), eltörik a mécses. Mindenhonnan csövek, infúzió lóg ki belőle. Lélegeztetőgépen van. Belélegezte a magzatvizet, tudom meg másnap, ez okozott nála gyulladást, valamint nyögő, nehéz légzése (tahypnoe, dyspnoe) miatt lélegeztetik. Az első 24 órában nem kapok semmilyen megnyugtató információt.
Hála istennek a szülészeten egyágyas szobát kapok, így nem fog el a sírás minden egyes szoptatás és boldog anya láttán. Csak a vizitekre és az étkezésre megyek a szobámba, állandóan a PIC-ben vagyok. Már másnaptól viszem a lefejt tejemet, de még szondán keresztül sem etetik, csak infúziót kap. Sír, vergődik, összevissza veri magát az inkubátorban. Ami jó egy pici koraszülött esetén, az már túl kicsi egy 3100 grammos, 50 cm-es babának, akiből mindenfélék lógnak ki. Benyúlok az inkubátor nyílásán, hozzáérek, ahol tudok, ez lenyugtatja. Szinte állandóan benn lenne a kezem, de rám szólnak, hogy így lehűl az inkubátor. Negyedik nap hazamehetek, mivel helyben lakom, az anyaszálláson nem kapok ágyat, így már reggel 6-kor a PIC-ben vagyok, egészen délig, akkor haza a szüleimhez a nagyobbik gyerkőchöz, ebéd és a nagylány délutáni lefektetése, mese, majd vissza a kórházba, egészen este 10-ig.
Elérkezik az ötödik nap, végre kap egy kis anyatejet szondán keresztül. A hetedik napon a babám sárgul rendesen, és pozitívumként magától vesz levegőt, estére végre a kezembe vehetem, egy héttel születése után! Kérem a főorvost, hadd szoptassam meg. A válasz, még nem lehet, talán majd két nap múlva. Másnap újra könyörgés. Válasz: no jó, de ha nem szopik 75 g-ot, akkor újra szondás táplálás vagy cumisüveg. Szerencsémre második gyermek, ezért már tudom, hogyan kell helyesen mellre tenni, szopik is szépen, ráadásul az előírtnál még többet is. Így már szoptathatnám – de egyre jobban besárgul, alighogy kikerült az inkubátorból, bekerül a kékfény alá.
Ekkor már én pelenkázom, mérem szopás előtt, után, pluszban mivel éjszaka nem lehetek vele, fejem neki a tejet. Kéthetesen saját felelősségemre, természetesen a házi gyermekorvossal megbeszélve hazaviszem a babámat. Csaknem két hónapos, mire a sárgasága elmúlik. De otthon már nyugodt, kiegyensúlyozott, jó evő baba. Három hónapos korára a születési súlyát megkétszerezi. Anyatejes, mégis kissé kövér, egészen addig, míg el nem indul. Másfél éves koráig szopott, hat hónapos koráig kizárólag anyatejet kapott.
Lilu
