A magyar nyelvben nincsen külön szó az anyai és az apai nagymama megkülönböztetésére. Így meglepetésként ért, hogy a vejem – aki jól beszél svédül – így mutatott be az újszülött kislányának: „Itt a mormor”. Ami kiejtés szerint, inkább murmur-nak hangzik, és az anyai nagymamát jelenti. Az apai nagymamát svédül: farmornak hívják. Így különböztetik meg a két szülő édesanyját egymástól a gyerekek számára. Természetesen a nagypapáknak is van megkülönböztető nevük, ezen a nyelven. Az anyai nagypapa „morfar”, az apai nagyapa pedig „farfar”. Mit tagadjam, ez a murmur első hallásra belopta magát a szívembe, hiszen mennyivel kedvesebben hangzik, mint a nálunk szokásos családi név + nagymama szó. Én például a magyar szokások szerint „Tóth nagyi” lennék, ami már szerencsére „foglalt”, mivel az én gyerekeim számára az anyósom a „Tóth nagyi”. Az első unokámmal együtt egy új név is érkezett számomra: nagymama lettem, vagyis családilag murmur.
Sokan kérdezik az ismerőseim közül, akiknek már felnőtt, családalapításra megérett gyermekeik vannak – de még nem jött el az ő számukra ennek az ideje –, hogy milyen érzés nagymamának lenni? Ennek a jegyzetsorozatomnak a megírását ez a gyakran feltett kérdés inspirálta.
Ma már nagymamává válni is roppant nehéz, mivel annyira kitolódott a gyerekeinknél a tanulási idő, a bulizási idő, a világjárási idő, a helykeresési idő a társadalomban, hogy nem a húszas éveik elején alapítanak családot, mint az én generációm, hanem inkább a harmincas éveik elején-közepén-végén. Amikor én fiatal lány voltam, nem szerettem a rokoni összejöveteleket, mert alig kerültem ki a középiskolából, ezeken az alkalmakon mindig azzal bombáztak, hogy mikor megyek már férjhez. Amikor férjhez mentem, változott a műsor, akkor mindig azzal nyaggattak, hogy mikor jön már a baba. Amikor megszületett a fiam, megint változott a műsor, akkor azt firtatták, hogy mikor jön a kistestvér. A lányom megszületése után az volt a fő kérdés, hogy „mit tud már a gyerek”. Tud-e már ülni, állni, menni, bilizni, stb. Mintha az élet egy lóverseny lenne!
A mai világban már senki nem kérdezi meg egy a tinédzserkorból éppen kinőtt lánytól, hogy mikor megy már férjhez. Egyáltalán a férjhez menés sem téma, „kapcsolatban” élnek a gyerekeink, vagy egyedül. Az ő lehetőségeik, és döntéseik szerint. Ha végül úgy döntenek, hogy egy kapcsolatból házasság lesz, az csakis rajtuk múlik, nem a rokonság nyomásán. A gyerekkérdést sem lehet erőltetni. Az egzisztenciális bizonytalanság a gyerekvállalásban legalább olyan akadályozó tényező, mint a fogamzásgátlók évtizedes szedése. Ha úgy dönt az ifjú pár, hogy szeretne kisbabát, bizony az nem jön olyan parancsszóra, mint ahogy a fogamzást meg lehet akadályozni. Még régen természetes volt, hogy fiatalon gyerekeink születtek, ma már egy kisebb csodaszámba megy az első unoka jelentkezése. Amikor az ifjú szülők bejelentik a családnak, hogy babát várnak, szinte el sem akarja hinni az ember, hogy ezt is megérte! Az öröm mellett persze rögtön elkezd drukkolni, hogy „minden rendben legyen” a terhességgel, a szüléssel, a születendő babával. Ezzel pontosan így voltam én is. Még nem sejtettem, hogy azóta, amióta én kismama voltam, mennyire megváltozott a „terhesgondozás”.
Mint leendő nagymamának, és egyben édesanyának az volt a legnehezebb a számomra, hogy ahányszor a közegészségüggyel kapcsolatba került a kismama lányom, mindig kitaláltak valamit, amivel a frászt hozták rá, vagy rám. Őt a terhesség korai szakaszában azzal rettegtették, hogy nem hízik. Ez úgy jött le, mintha nem fejlődne rendesen a baba, mert a mama nem hízik. Nem győztem nyugtatgatni a lányomat, hogy ha hízna, akkor meg azzal szekálnák, hogy miért hízik. Mintha minden nő egy-egy gépezet lenne, amiknek egyszerre kell egy időben egyformán gyarapodni a terhesség alatt.
Rám, mint leendő murmurra, meg azzal hozták a frászt, hogy már a terhesség megállapítását is, belső nőgyógyászati vizsgálat helyett, ultrahang vizsgálattal végzik. Az Egészségügyi Világszervezet által közzétett hivatalos álláspont szerint a magzati ultrahang ártalmatlanságát még nem bizonyították be tudományosan. Az Amerikai Orvosszövetség nem ajánlja az úgynevezett „indokolatlan” ultrahang vizsgálatokat. Náluk indokolatlan vizsgálatnak számít a magzat nemének felismerése, a magzat pontos nagysága, fejlődési üteme, fekvése. A magzat nemét kivéve, ezeket hagyományos vizsgálattal ki lehet mutatni, a magzat fejlődését pedig, fetoszkóp (hallócső) és sztetoszkóp segítségével lehet követni. Ultrahangos vizsgálat csakis akkor indokolt és szükséges, ha az orvos valami rendellenességet észlel a terhesség alatt.
Amerikában egy terhesség alatt maximum két magzati ultrahang vizsgálatot végezhetnek. Szerencsére, amikor én voltam kismama, még nem volt ultrahang vizsgálat. Csodák csodájára anélkül is meg tudták állapítani a szülész-nőgyógyászok a terhességet. Most meg még alig fogant meg a baba, máris kötelezően ultrahangozzák a 6-8. héten. Aztán még a 12. héten, a 18. héten, a 28. héten, a 32 héten, a 38 héten ultrahangozzák meg a babákat. Ez hat alkalom, és ez nálunk kötelező! Na, ezen kívül is megy az ultrahangozás, mondván, hogy „lássuk, minden rendben van-e”. Pedig sok terhességi rendellenesség egyáltalán nem szűrhető ki ultrahanggal. Ami rendellenesség kimutatható, az sem mindig 100 százalék pontos vagy megbízható, így felesleges aggodalmat okoz a családnak. A gyakorlatban sok, ultrahangvizsgálat alapján javasolt, terhesség-megszakítás szükségtelen.
A rengeteg magzati ultrahang vizsgálaton kívül attól is teljesen kiakadtam, hogy a 23. héten cukorterheléses vizsgálatot végeznek, akkor is, ha éhgyomri cukorérték rendben van. Amikor én vártam a srácokat, csakis annak végeztek cukorterheléses vizsgálatot, akinek nem volt rendben az éhgyomri cukorértéke. Most pedig kötelezően elvárják, hogy éhgyomorral ott üljön egy hatodik hónapban lévő kismama órákig a laborban, megigya azt a rémes cukros vizet /amit már eleve nem lenne szabad meginnia!/. Ha kihányja, akkor egy hét múlva újra kínozzák vele. Micsoda gyötrelem a mamának, és valószínűleg a babának is.
Azt már el sem akartam először hinni a lányomnak, hogy a 36. héttől minden héten el kell mennie CTG vizsgálatra, ahol a magzat szívhangját és a méhösszehúzódásokat nézegetik hetente. Éppen aznap is volt CTG vizsgálaton délelőtt, amikor éjszaka megszületett az unokám. Nem mutatott a kütyü semmit, azzal búcsúzott az orvos, hogy egy hét múlva találkoznak az újabb CTG -n. Hát néhány óra múlva a szülőszobán találkoztak.
Azért ennek a CTG vizsgálatnak is megvan a maga haszna, ez is jó egy kis rettegtetésre, mert ez a kütyü mondja meg most már, hogy vannak-e szülési fájásai a kismamának. Ha a kütyü azt mondja, hogy nincs, akkor nincs. Tapintásos vizsgálattal, vagy a méhszáj vizsgálatával minek bajlódjanak. Lehet aggódni, hogy a CTG uraság „elhiszi-e”, hogy itt bizony szülni kell, vagy más véleménye lesz. Egy gépnek!
Azért ez még nem volt elég a rettegtetéshez, még szükséges volt, a mindenórás kismamának azt mondani, hogy olyan nagy a baba, hogy az anyuka nem fogja tudni megszülni. Egyébként is félelmetes dolog a szülés a nők számára /ugyanúgy, mintha egy férfinek kellene szülnie/, hiszen olyan dolgok történnek a testével, amit nem tud kontrollálni, ami fölött nincs hatalma. Erre nem lehet felkészülni. No, tegyünk még rá egy lapáttal, hadd rettegjen még jobban.
Azt a vesszőfutást, amit most a rengeteg előírt vizsgálattal – és még külön orvosi javaslatra – végeztetnek a kismamákkal, én elképzelni sem tudtam. Hát még ezt a folytonos rettegtetést valaminek a lehetőségével! Régen, évtizedekkel ezelőtt, még nem volt a kismamák elleni pszichológiai hadviselés a terhesség. Négyszer kellett menni kötelezően terhesgondozásra. Ott megmértek mennyit híztunk /mi ketten együtt, mert szerencsére a babát külön nem tudták megmérni/, mennyit nőtt a hasunk körfogata, megkérdezték, hogy vagyunk, megmérték a vérnyomásunkat, biztosítottak róla, hogy szépen fejlődik a baba, kedvesen mosolyogtak, és kész. Mindenesetre nem hozták rám a szívbajt minden elképzelhető dologgal. Az orvoshoz pedig havonta kellett menni, ha az embernek nem volt panasza. Akkor kis fatölcsérkével /fetoszkóp/ meghallgatta a pocakon keresztül a szívhangot, amikor már lehetett hallania, áttapintotta a pocakot, hogy jól fekszik-e a baba. Közben mosolygott, és biztatott, hogy minden rendben van. Megkérdezte, hogy van-e valami panaszom, s ha valamin aggódtam, akkor megnyugtatott, hogy persze ilyen előfordul, ez nem jelent veszélyt a babára. Én még emlékszem, hogy milyen megnyugtató érzéssel léptem ki a klinika kapuján, és optimistán tekintettem a következő időkre egy- egy ilyen vizsgálat után. Egyszer voltak laborvizsgálatok is persze valamikor, és EKG-ra is el kellett menni egyszer. Nemcsak simábban mentek a dolgok, hanem békésebben is. Azt hiszem, ha nekem ma kellene szülnöm, nem lenne három felnőtt gyermekem. Az első után megállnék, örülnék, hogy túl vagyok rajta, és eszembe sem jutna újra kezdeni a vesszőfutást, és az aznapra rendelt rettegést.
Manapság a legfontosabb dolga egy leendő murmurnak, hogy amennyire lehet, enyhítse a lelki károkat. Elmondja, hogy ő sem hízott a terhesség elején, amikor a lányát várta, és az mégis nagyon szépen fejlődött. Elmesélje, hogy nem kell aggódni, észre fogja venni, hogy mikor kezdődik a szülés. Azt nem lehet összekeverni sem a jósló fájásokkal, sem semmi mással. Valamint, murmurként, lehetőleg magába fojtsa az ellenérzését, amennyire csak tudja a kötelező ultrahanggal, és fentebb tárgyalt társaival kapcsolatban, mert az a szegény lány úgysem tud mit tenni, a kötelezően előírt vizsgálatoknak meg kell lennie. A szent szakmai protokollt nem fogja az egészségügy felrúgni, mert aggódik a murmur. Ezen kívül, le kell beszélnie a lányát, hogy túl korán bemenjen a kórházba, ha elkezdődnek a fájások, mert ott is csak várnia kell. Ráadásul, ha már ott van, akkor mindent megtesznek, hogy gyorsabban meglegyen az a gyerek. Burkot repesztenek, oxitocin infúziót adnak, hogy mind a ketten – a mama is, meg a baba is – a poklok kínját élje át a normál szülés helyett. Ha pedig még így sem elég gyors a szülés, akkor jöhet a császár. Mielőtt azt mondaná bárki is, hogy mit tudhatom én azt, közlöm, hogy láttam én „tervezett szülést”, amikor a gyerekeim születtek. Na, az a szerencsétlen, amit az élt át, aki mellettem „tervezetten” oxitocin infúzióval szült, ahhoz képest nekem szinte semmiség volt a normál szülés.
Murmurrá válni sem könnyű feladat, és nem is rajtunk múlik sok minden. Csak tapasztalataink megosztásával, és lelki támasszal tudunk segíteni a kislányunknak, aki nemrég még játék babával játszott, most pedig ő is anyuka lett.
Murmur
