Most, hogy itt hagyott betegen Zalakaroson, és visszament Németországba, igazán itt az ideje, hogy megírjam a házasságomat. Itt vagyok egyedül a gyönyörű házban, ahol annyi hely van a szeretetre, csak a szívünk hűlt ki közben...

Több mint 21 év telt már el azóta a nap óta, - 2000 április 27-e – amikor Georg-dzsal összetalálkoztunk. Anti szerint ő volt a közvetítő, pedig valójában csak gondolta: hogy hasonlít ez a két öreg hippi egymásra, és – jó családi szokás szerint – nem tett semmit.

Én viszont minden nap ott sétáltattam Egérke kutyámat Anti lakása előtt, és aznap valahogy az jutott eszembe, hogy felugrom hozzá.

Nem mondanám, hogy gyakori volt az ilyesmi, inkább ritka, de aznap egy ilyen felugrós nap volt.

Becsöngettem tehát, és mint mindig, egy csomó embert találtam ott: Anti lakása szabad találkozóhely volt, valaki mindig beállított hozzá a városszerte összegyűjtött számtalan ismerősből.

Látásból ismertem az Arcokat, de aznap volt ott egy ismeretlen is: Georg.

Nem sokat szólt, illetve pontosabban nem szólt semmit, csak a staubja tekerésére figyelt.

Folyt a szokásos, férfiviccelődéssel fűszerezett társalgás, de figyelmemet leginkább mégiscsak a háttérben szívogató és hallgató Georg ragadta meg. Akkor még nem tudtam, hogy német.

Aztán Georg egyszerre csak felugrott, egy nagy szögletes dobozból egy különös hangszert vett elő, tekerőt, - magyar népi neve nyenyere volt – és azt mondta angolul: Most játszom neked egy sváb dalt. Hogy vannak a világon svábok, azt nem tudtam. Úgy tudtam, hogy Magyarországon a németeket nevezik svábnak.

Tetszett a furcsa dal, de utána Georg újra visszaült szívni, és újra belemerült a hallgatásba – mint jóval később tudtam meg, gyűlölte, ha beszélnek körülötte, és  nem érti, és a vegyes társaságból csak Anti beszélt angolul. Ennek köszönhette Georggal való ismeretségét, Georg meg Antinak a magyar tekerőt, aminek megvásárlására idejött.

Meghallott egy távoli hangot egy magnófelvételen, s mikor megkérdezte, mi ez, azt a választ kapta, hogy egy magyar tekerő. Elindult hát a rottenburgi Kővágó utcából – pontosabban csak utcácska: köz – Magyarországra. A Balaton északi partján haladva megéhezett, s szokása szerint egy út menti városba vagy faluba kanyarodott be, hogy egyen. Ez volt Kővágóörs.

Ebéd után a helyi kocsmában németül és angolul próbálta elmagyarázni hevesen mutogatva, hogy egy magyar tekerőt szeretne vásárolni.

Anti volt az egyetlen pesti a helyi kocsmában, aki értette, mit akar a fura figura. Kicsit kivárt, majd csak annyit mondott: I am your man! Én vagyok az embered. És mind a ketten tudták, hogy ez Leonard Cohen, és akkor ez már barátság.

Először átmentek a három háznyira lakó Istvánhoz, aki rögtön bemutatta tekerőművészetét saját hangszerén, és perceken belül megvolt a pesti cím, ahol eredeti magyar tekerőt lehet vásárolni. Anti amolyan szerző-mozgó ember volt, aki mindent pillanatok alatt el tudott intézni.

Innen már egyenesen vezetett az út Anti pesti lakásába, és a tekerőkészítő mester műhelyébe.

Anikát meg az orra, - vagy a hetedik érzéke – vezette Antihoz, és már azon gondolkodott, milyen kár, hogy nem tud szóba állni a titokzatos ismeretlennel. Még vagy fél órát elmélkedve téblábolt ott, és végül épp indulni készült, - pontosabban már pont az ajtókeretben állt – mikor Georg mégis megszólította, és megkérdezte, eljönne-e vele másnap egy tekerős találkozóra.

Anika csak annyit mondott: igen, és olyan gyorsan történt minden, hogy még boldognak lenni sem maradt ideje, viszont másnap órákig öltözködött és fésülködött, mielőtt elindult a randira, mert élete legjobb formáját akarta bemutatni, és semmivel nem volt megelégedve.

Reggel felkelek, dolgozom, meditálok, aztán szívok és már nem csinálok semmi mást – mondta Georg, amikor beszálltak az öreg Opelbe. Meditálsz? Mit meditálsz? Hogy meditálsz? Én is meditálok, minden nap, - mondta Anika, aki akkor már vagy 12 éve buddhista volt, s valószínűleg ez a két mondat döntötte el kapcsolatuk sorsát.

Te csak mondd, merre kell menni, és én vezetek – mondta Georg, és Anika izgatottan, - mert már évek óta nem vezetett – próbálta időben mondani, mikor merre kell fordulni. Végül némi nehézségek közt, de eljutottak Óbudára.

A találkozó után visszamentek Antihoz, ahol megint egy csomó barát gyűlt össze, zajlott az élet – de ők már együtt mentek oda. Anti le is kapta őket – jól fotózott, - és „örök dokumentum” maradt az a kép. Idővel kiderült, hogy benne volt már minden, ami később köztük történt.

Megismerkedésük tehát az ismerkedés leghagyományosabb módja volt: Georg a testvére barátja volt.

Georg eredetileg már haza akart indulni, hogy ötvenedik születésnapját a fiával ünnepelje másnap Németországban, de ehelyett maradt. Velük ünnepelte az ötvenedik születésnapját.

Anikának fogalma sem volt, hogy mit is vehetne Georg ötvenedik születésnapjára – pénze sem volt, - de amint az akkor még működő trafikba lépett, meglátta, mi az ajándék. Egy kis barna, mackóformájú gyertyát vett szomorédes pofácskával, és kezében egy szál vörös rózsával.

Akkoriban a trafikokban még nem olcsó alkoholt árultak a cigaretta mellé, hanem száz meg ezer apró cikket, csokit, Beatles-képet, borítékot, bélyeget meg ajándéktárgyakat és egyáltalán mindent, amit a trafikos fantáziája megengedett. Valóságos kaland volt egy trafikban bevásárolni. Ott látta meg Anika a mackót, s rögtön tudta, ez jó ajándék.

A születésnap után Georgnak már tényleg haza kellett indulnia s Anika remélte, hogy találkoznak még, de azt nem gondolta volna, hogy ilyen hamar: Georg három hét múlva újra itt volt. Át kellett venni a megrendelt tekerőt – az ilyesmi nem tűr halasztást – na, meg itt volt Anika is. Nem is mellesleg...

Anti telefonált, hogy itt van Georg, s Anika rohant, hogy lássa: öt percre laktak egymástól. Antinál a szokásos nyüzsgés közepette ott ült a falnál Georg, és tekert. Aztán ide kellett menni, meg oda kellett menni, tolmácsolni meg tájékozódni a városban – természetes volt, hogy Anika ment Georggal.

Anika jobb híján épp biztosítási ügynöknek készült, az egyik nagy nemzetközi

biztosító tanfolyamára járt, de nem szerette. Viszont nem látszott más megoldás. A tévétől sok társával együtt kirúgták, mert az új politika új embereket akart a tévébe hozni, szívszerelmes szakmáját folytatni nem volt hol. Szívszerelmes, mert a műsor- illetve filmkészítők azon, nem túl sok szerencsés ember közé tartoznak, akiknek ugyanaz a munkájuk, mint a hobbijuk: szerelemből dolgoznak. Hát ez a biztosítás nem lett volna szívszerelem, - de közbejött a szerelem.

Ez alkalommal Georg már Anikánál aludt: ott volt egy kis szoba, s benne ágy, nem csak a földre hányt matrac, mint Antinál. De külön aludtak, ki-ki az ágyában.

Reggelinél Georg azt mondta: Alig tudtam aludni, olyan erős sugárzás jött a szobád felől – én nem csináltam semmit, válaszolta Anika. Szörnyű volt egyedül aludni, mondta Georg, és Anika nem mondott semmit.

A nap ügyintézéssel telt, a nagy, mintegy tízórás beszélgetésen már előző nap túl voltak, s este megint ki-ki saját ágyikójába tért, - de nem sokáig. Mert Anika átment a kisszobába, és azt mondta Georgnak: ezentúl itt, nálam, nem kell egyedül aludnod.