Véleményem szerint az anyaság egyik árnyoldala, hogy anyaként az embert szokatlanul sok megaláztatás éri gyermektelen időszakával összehasonlítva. A gyermeknevelés kérdése az, amiről mindenkinek van véleménye, mindenki kicsit ért hozzá. Hirtelen az életünk részévé válnak a szomszédok, akiket zavar a hangos kisbabánk, mindennapjaink új szereplője a gyermekorvos és a védőnő, majd később a különböző habitusú játszótéri anyukák…stb.
Életünk olyan, mint egy porond, mégha csak az utcán sétálunk, vagy boltba megyünk, akkor is felmerül: Vajon nem túl hangosak a gyerekeink? Nem vernek le valamit? Nem mennek neki valakinek? Jól viselkednek? Megfelelünk a körülöttünk lévők normáinak, jól játszunk a színpadon?
Mikor barátaim kérdezik, mi a legnehezebb az anyaságban, akkor az egyik dolog, amit mindig megemlítek, az igazságtalan, felesleges kritikák, beleszólások, bántások.
Ennek egyik példája mostanában gyakran eszembe jut.
Kisfiam koraszülöttként jött a világra, a 35. héten. Úgy bocsátottak utunkra a kórházból, hogy nem kizárt, hogy komplex fejlődési rendellenessége van: erősen hipotón, gótikus a szájpadja, kisállú (micrognathia), szívzöreje van. Zsebünkben lapultak a beutalók további vizsgálatokra. Nem tudtam szoptatni. Volt tejem, fejtem is, de sok-sok órányi szaksegítség mellett sem jött létre vákum, kisfiamnak nem ment a szopás. Itthon heteken át fejtem, pohárból itattam, próbálkoztam.
Végül 5 hetes korában kiderült, hogy gyomorkapu szűkülete van, meg kell műteni. A kórházban 24 órán át tilos volt itatni Őt, a műtét előtt csak infúziót kaphatott.
Ott és akkor egy nap alatt elapadt a tejem, amit pedig addig gondosan fejtem és elégséges is volt. Nem felejtem el a pillanatot, amikor a műtét előtt az asszisztens kezébe kellett Őt adnom. A beavatkozás természetesen jól sikerült, de nagyon nehéz hónapok következtek. Kisfiam nagyon sírós, rendkívül nyugtalan volt, izomtónus problémái miatt sokat kellett tornáztatni, éjszaka pedig jóval többet voltam ébren, mint amennyit aludni tudtam volna. Ekkor már tápszert kapott.
Nálam is jelentkezett egy új egészségügyi probléma: Ezt az időszakot kísérték rendszeres tompa, ámde annál őrjítőbb hátfájások. Felkerestem hát egy reumatológust.
A reumatológus kifejezetten idős férfi, egyik első kérdése az volt, hogy szoptatok-e. Válaszoltam, hogy nem. Itt következett egy monológ, melyet félig hozzám, félig az asszisztensnőjéhez intézett. Tulajdonképpen rólam beszélt, de időnként úgy, mintha ott sem lennék, az asszisztensének magyarázta, hogy “milyenek ezek a mai anyák”.
Megemelte a hangját, úgy magyarázta, hogy a “mai anyák” nem szoptatnak, mégpedig csakis azért nem, mert ha a baba cumisüvegből iszik, akkor apuka is fel tud kelni, és anyuka többet tud aludni. Neki van egy menye, a negyedik gyermekét szülte most, és a menye bezzeg szoptat és szoptatta az előző hármat is évekig, mert aki akar, az tud szoptatni és az ő fia jól választott feleséget.
Kifejezetten indulatos volt, nem is tudom utólag, az indulata nekem szólt-e, vagy az egész világra haragudott. Nem reagáltam semmit. Nem akartam mesélni a kisfiamról, nem is kérdezett, nem is tartozott rá. Akkor, mikor ez történt, nem is igazán idegesítettem fel magam a doktor viselkedésén, csak gyors megoldást akartam a hátfájásomra. Életem legnehezebb időszaka volt ez. Kialvatlanul, gyötrő fájdalommal álltam ott, teli kétségekkel, hogy amik történnek velünk, a rendellenességek, az egyenetlen fejlődés, a táplálási nehézségek, a folyamatos sírás, ez vajon mind-mind az én hibám? Hogy segítségért fordulok egy orvoshoz aki porig aláz egy perc alatt? Csepp volt a tengerben.
Azóta viszont eszembe jut, vajon idős emberek, akiknek van élettapasztalatuk, vajon miért nem szívnak magukba annyi bölcsességet, hogy ítélkezés helyett kérdezünk, támogatunk, hallgatunk?
A mai eszemmel is meggyőződésem, hogy akkori ismereteimmel semmiképp, a legjobb szándékaim, akaratom, szorgalmam mellett sem tudtam volna szoptatni. Ma már túl egy második terhességen tudnék tanácsokat adni akkori önmagamnak, de még így sem adok rá sok esélyt, hogyha most hirtelen visszarepülnék az időben és újrakezdhetném, sikerülne, sikerülhetne-e.
Kisfiam, aki azóta nem is olyan kicsi már, jól van. Kinőtte minden apró problémáját, egészséges, nagyon okos. A hátfájásaimat az említett doktor úr elkezdte fizikoterápiával, gyógytornával kezeltetni, de pár hónap után kiderült, hogy a fájdalom oka epekő volt. Azóta az is megoldódott.
Pet C
