Ahogy beléptem a 32. hétbe, még semmi sem utalt arra, hogy valami baj lehet. Minden terhességi vizsgálati eredmény rendben volt, élveztem a terhességemet és boldogan készülődtem az anyaságra, ahogy az összes kismama teszi. A babaszoba félig már készen állt, és azon tűnődtem, milyen szép lesz majd, amikor végre a karomban tarthatom őt. De aztán egyik napról a másikra minden megváltozott.
Az első fájások hirtelen jöttek. Eleinte azt hittem, hogy jósló fájások, de a fájdalom egyre erősödött, és valami mélyen bennem azt súgta, hogy ez nem normális. Ahogy a kórház felé igyekeztünk, elfogott a rettegés – éreztem, hogy valami nincs rendben.
A kórházban az orvosom arca mindent elárult. Borzalmas volt hallani, ahogy kimondták a szót: "koraszülés". Minden annyira gyorsan történt, hogy alig volt időm felfogni, mi is zajlik körülöttem. A fájdalom és az aggodalom teljesen lebénított, mintha egy rémálomba csöppentem volna, amiből nem tudok felébredni. Kicsit be is pánikoltam.
Amikor végül megszületett a kislányom, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint ahogy azt elképzeltem. Túl apró volt, törékeny, úgy éreztem, a legkisebb érintés is kárt tehetne benne. A szívem összeszorult, ahogy néztem őt az inkubátorban, körülvéve mindenféle csövekkel és gépekkel, amelyeknek egyáltalán nem kellett volna részei lenniük az első találkozásunknak.
Az órák, napok csigalassúsággal teltek. Az inkubátor üvege mögött állva tehetetlenül néztem, ahogy a kislányom küzd az életéért. Minden apró javulás reménnyel és bizakodással töltött el, de minden visszaesés újabb szívet tépő fájdalmat hozott. Az anyai ösztönöm azt súgta, hogy meg kellene védenem őt mindentől, de ebben a helyzetben teljesen tehetetlen voltam.
Ez nem az a szülés volt, amire készültem. Nem a boldog könnyek és első ölelések meséje. Ez a történet a félelemről, a bizonytalanságról és a kétségbeesett reménykedésről szól. Minden egyes nap egy újabb küzdelem volt, és bár tudtam, hogy az orvosok mindent megtettek, mégis úgy éreztem, mintha a világ összes súlya nehezedne a vállamra. A férjem is rettentően aggódott, de még bennem is tartotta a lelket. Végül sok-sok hét küzdelem és rettegés után hazavihettük Lénát. Minden egyes nap hálát adok a sorsnak/jóistennek/akárkinek, hogy a babám életben maradt, és nagyobb, maradandó károsodás nélkül megúszta. Alakulhatott volna sokkal rosszabbul is, de ebbe már bele se merek gondolni.
meszter
