Vannak dolgok, amik azonnal megtetszenek, megkedveled őket. És vannak dolgok, amiket nem hogy nem kedvelsz meg első látásra, hanem kifejezetten leszólod őket és bajod van velük – aztán lassan változik a véleményed, még ha a kezdeti fenntartásaid maradnak is. Akárhogy álltok a Városligethez mostanában, ajánlom, nézzétek meg ti is a Zene Házát vagy a Néprajzit, alakítsatok ki saját véleményt – ez itt most az enyém, ami részben még most is alakul.
Én nagy barátja vagyok a városi zöldfelületeknek, és ellenségesen nézek mindent, ami csökkenti őket. A kortárs építészetnek is nagyon kell pedáloznia, hogy a szívembe zárjam, de azért nem teljesen reménytelen. A Városliget átalakulását ezért szemléltem nagyon-nagyon kritikusan, mert bár ifjúkorom dzsumbuja rászorult némi ráncfelvarrásra (sose felejtem el azt a filmbe illő jelenetet, amikor úgy 15 évesen leszegett fejjel, haránt átrohantam a dzsungelen sötétben-sárban-tökön-babon át, hogy odaérjek valamihez-valakihez, most legalább három kerítés állná az utamat), de valahogy nem akartam ott további épületeket látni. A Zene Házával ez volt a fő bajom, hogy benn ül a park közepén. A Néprajzi helye kevésbé volt problémás – az egy gigantikus parkolóplacc helyére épült – ott viszont imádtam elődjét, a régi palotaépületet, és féltem, kapunk helyette egy fantáziátlan, szürke kockát.
Szobrok, gigamakett, meglepő-mulatságos tárgyak, kilátás és belátás
Nem épp az lett belőle, de félkész állapotban látva mit mondjak, elszörnyedtem. Úristen, valaki bemindenezve tervezett egy óriási gördeszkagurulót. Mik ezek a pöttyökből összerakott népirütyő-motívumok a falon, ugye nem fogják kalocsai színűre festeni???? (Nem fogták.) Egyáltalán, miért EKKORA? A szemben álló biztosítási székház se váltott ki belőlem rajongást a klasszikus épületek közé ékelődve, a naaaagy épületeknél sokszor érzem azt, agyonnyomják a teret.
Aztán tavaly eljött a Múzeumok Éjszakája megint, és mi úgy döntöttünk, félre az előítéletekkel, lássuk a Giga Gördeszkapályát belülről. Meghökkenve tapasztaltuk, hogy akárki rakta össze, látott már modern, élhető múzeumot, és tudott is ilyet csinálni. Az eredmény ugyanis szellős, jól bejárható, ugyanakkor nem fantáziátlan, könnyen befogadható kiállítótér lett, ahová már egy Egészen Kicsi gyereket is be lehet vinni, ahol nem tűnt erőltetettnek a különféle multimédiás eszközök használata sem, semmi poros tárló vagy ezerszer látott „interaktív elem”. Elvittük az amerikai vendégdiákunkat is, és neki se kellett folyton fordítgatunk vagy magyaráznunk, tehát az anyag turistáknak is befogadható.A múzeum logója pedig olyan menőre sikerült, hogy a belőle készített pólót a Nagy azóta is lelkesen viseli.
Abban mondjuk ne reménykedjetek, hogy egy látogatáson be bírjátok látni és fogadni az egészet. Ahhoz tényleg túl nagy. Ráadásul azóta van időszaki kiállítása is, ovisoknak-iskolásoknak-rendezvényszervezőknek meg egy rakás terem, foglalkozásokra, kulturális programokra.
Persze a poénkodás úgy se marad el, hogy alapvetően érdeklődve figyelte mindenki a kiállított tárgyakat. „Lefejellek köcsööööög!” – vonyította az ifjúság a belépés utáni első tárlók egyikében látott khm, mázas cserépedények láttán, amelyeket a legkülönfélébb helyszínekről válogattak össze, a legkülönfélébb stílusokban, hogy lássuk, miféle gazdagságot nyújt az emberi képzelőerő és kézügyesség, Lappföldtől Afrikáig – a következő tárlóban ugyanis egyetlen szó nélkül azt is megmutatják, mi honnét származik, vagy különféle kultúrák milyen tárgyakat hoztak létre hasonló célokra, eseményekre -köztük meglepő-mulatságos, illetlen vagy szabályosan tizennyolcpluszos üzeneteket hordozó szobrocskákat, kancsókat, egyebeket.
A kiállítást látványosan laikusoknak tervezték, nem kell se etnográfiából, se történelemből doktorálnunk, hogy megértsük és élvezzük. A tudományosság azonban olyan értelemben nem sérült, hogy se giccset, se buta magyarázatokat, se erőltetett és tudománytalan állításokat se láttunk, a műnépiesch borzadályok is a falakon kívül maradtak. Van hely, belefér az egész világ – tehát ne gondoljátok, hogy csak magyar néprajzban gyűjtött, magyar paraszti kultúrát bemutató skanzen-gyűjteményt fogtok látni, és a figyelmet lekötő "történetmesélésről" se feledkeztek el, sok-sok vizuális élménnyel. Van még kifelé menet még néhány óriási terepasztal a környékről, amire szánjatok még tíz-húsz percet legalább, a mieinket nehezen lehetett tőle elvonszolni.
Azóta a növények is megerősödtek az épület tetején, ami most már inkább kilátó és városi pihenő, mint gördeszkapálya, és valóban remek a kilátás róla napos időben. A múzeum Facebook-oldala is elindult azóta, ahol követhetjük az aktuális programokat is, néhány jól kiválasztott tárggyal. (A műfajban talán a legjobb és legszemélyesebb a közeli Hopp Ferenc múzeum oldala, de ez sem rossz, a húsvéti időszakban például minden nap bemutattak a gyűjteményből egy gyönyörű, festett tojást, de az aktuális programokról is vannak ajánlók és kisfilmek, most például a frissen, tegnap nyílt Zárvatermő c. kiállításról)
Hangzó játszótér, babzsákos kupola és rockzenei kiállítás
A Zene Háza olyan ártatlan-szép-légies épület lett, hogy nagyjából már az elején megbocsátottam a létezését (a kordonokkal körbezárt építkezést morcos ellenségességgel figyeltem), főleg, mióta ráfestették azokat a kis jeleket is az üvegfelületre, amelyek (talán) megakadályozzák, hogy a madarak nekirepüljenek kedvezőtlen fényviszonyok közt. A japán tervező munkája még egy ligetbe is beillik, van egy külső, büfé-színpad része nyári szabadtéri programokhoz (pluszpont: kívülről megközelíthető és használható, ragyogóan tiszta és modern WC, mosdó is tartozik hozzá), ha pedig belépünk, vannak olyan helyiségek - a nagy előadótermek – ahol, ha elhúzzuk a függönyt, átjárhatóvá vagy legalábbis átláthatóvá válik a tér a kint és bent közt, ami például esti fényekkel különösen kreatív, szabadon alakítható előadóteret hoz létre.
A két nagy terem fala ugyanis üvegből van, miközben bent folyik az előadás, látható az is, mi történik az épület körül. A két nagyterem tulajdonképpen se nem túl kicsi, se nem túl nagy – nem fullasztóan szűk, de nem is akkora, hogy csak „szuperprodukciókkal” lehessen megtölteni, van tehát hely különleges, kevésbé ismert, kísérletezős előadásokra is, amik azért a „családias műhely” méretét meghaladják. Én például voltam már indiai hagyományos hangszereken játszó együttes workshopján és koncertjén, barátunk, Rick Róbert estjén, ahol egy korabeli némafilmhez szerzett és adott elő zenét, és júniusban itt fog fellépni kedvenc zenekarom, a KFT is – talán egy formabontó műsorral.
A Zene Házában kiállítások is vannak – a hangok világát bemutató állandón túl most éppen a hatvanas-nyolcvanas évek hazai rocktörténetét bemutató időszaki kiállítást lehet megnézni – nekem, aki a nyolcvanas évek elején volt kamasz, azt a lehetőséget nyújtja, hogy vagy nosztalgiázzak, vagy a gyerekeimnek mutassam, mikre és hova jártam gimis koromban. Ez a kiállítás januárban olyan népszerű volt, hogy be se jutottunk rá. De így se kellett hazakullogni: az alagsorban lévő kupola (ez nagyon hülyén hangzik, tudom, de mégis így van, nem írtam el) tetejű, különleges akusztikus hatásokat nyújtó teremben Hieronymus Bosch alkotásaira készült zenés előadást nézhettünk meg babzsákokba süppedve, Bosch korát idéző és kortárs zene kíséretében.
És ha valakinek ez se elég, vagy kicsi gyerekkel indul a Ligetbe, akkor a Zene Háza előtt van egy nagy „hang-játszótér” – szabadtéri „hangszerekkel” lehet ugrálva, dobolva, lépegetve, pendítve, csendítve zenét és különleges hanghatásokat előidézni. Mindenféle korú ember (a kétévesektől a nagypapákig) szokott rajta próbálkozni, bátran próbáljátok ki őket, és figyeljétek, milyen hatást váltanak ki belőletek a hangok. Ezekkel a tapasztalatokkal indulhatunk a korábban elkezdett „lelkibéka”-sorozat következő része felé, ahol épp a hangokról lesz majd többek közt szó.
A képek a szerző tulajdonában vannak.
Vakmacska
