A Margitszigetre készültem kétéves lányommal délutáni levegőzés gyanánt, mikor rájöttem, hogy apa a lakáskulcsommal együtt a bicikli lakatkulcsait is magával vitte. A biciklis harci díszt levetve elindultunk hát egy közeli játszótérre, ahol a következő konfliktus esett meg velünk, mely annyira megrázott, hogy közkinccsé szeretném tenni.
A helyszín:
Pesti játszótér, akár a templomkert.
Egy része gyerekjátékokkal teli, másik része virágágyásokkal díszített kis park.
Nem túl zsúfolt, főleg 0-5 éves korig vannak gyerekek, leszámítva egy-két zajos kiskamaszt. Apukák száma 1 fő, anyukák száma 10-15.
Főbb szerepekben:
kétéves lányom és jómagam
kismotor
négyévesforma kislány és anyukája a karonülő kistestvérrel
A cselekmény
Este fél 7 előtt az órámra tekintek, és úgy döntök, indulás haza, vár az esti rutin.
Gyermekemmel alkut kötünk, hogy az utolsó után már nincs még egy utolsó lecsúszás a csúszdán. Indulnánk, hogy begyűjtsük a kismotorunkat, amire éppen felpattan egy bájos négyéves forma kislány és nekiiramodik.
Mondom neki kedvesen: „Kérjük szépen a motort, mert mennénk haza.”
A válasz: „Nem!” Majd felénk nyújt egy másik motort és szélnek ered, ki a játszótérről a kis parkba. Gondoltam, megy egyet és visszajön. Így is lett. Én elismétlem kérésemet, ő pedig a válaszát: „NEM” és nekiiramodik.
Lányom kedvesen: „Kéjem szépen a motojomat!”
Kislány tova, én állok, és várok, hátha valamelyik anyuka magához kap és rájön, hogy a gyermekével vitás ügyem van. Várok és próbálom felvenni a szemkontaktust az anyukákkal, hátha ez közelebb visz a motor visszaszerzéséhez. Az idő telik, s valahányszor a kislány közelébe érek, ő rám néz, megáll előttem, majd ezerrel továbbmegy. Lányom kiereszti a hangját: „Ez az én motojom, kéjem vissza!”
Én meg azon töprengek, kezdjek-e el kergetőzni a kislánnyal és érzem, forrni kezd bennem „harci gőz”. Mert az idő telik, mert a kislány magasról tesz arra, amit kérek tőle, mert az anyukáját nem találom, és nem akarom amúgy sem piano hangomat szülőkeresésre kiereszteni.
Lányom a kislány által felajánlott motort hajtja – gondoltam, ha elindulunk azzal kifelé, észreveszi magát, rádöbben, hogy nincs jobb a saját járművénél és üzletelhetünk.
Tíz perc kivárás után elindulok a kislány felé, aki végre megáll, közelítek és nem a legszelídebb hangomon közlöm vele: „Most már azonnal szállj le a motorról és add vissza, légy szíves, mert szeretnénk hazamenni!!!”
A kislány megijed tőlem, sírva fakad, s ekkor végre anyuka is megjelenik karonülő gyermekével és rám förmed, szlávos akcentussal, de folyékony, tiszta magyarsággal:
„Fölösleges kiabálnia a gyerekkel, nem tud magyarul! Hogy lehet így kiabálni egy gyerekkel?!”
Én bocsánatot kérek, megsimogatom a kislányt, és anyukának elmotyogom, hogy hát egy ideje kergetem már a gyermekét, de ő csak fortyog és vigasztalja a síró kis terroristát. Elindulunk haza és tépelődöm, hogy visszamenjek-e anyukához bőségesebb magyarázatot fűzni a történtekhez. De nem teszem.
Szégyellem magam, mert nem szerettem volna semmi szín alatt traumatizálni a kislányt, de végigpörgetve magamban többször is a jelenetek sorát:
– Bizony a kislány értette, mit szerettem volna, ha nem is értette szó szerint, amit mondok neki, de a nonverbális jeleket jól olvasta. És ha anyuka rendszeresen hordja játszótérre a gyereket, akkor az a kijelentés, hogy nem tud magyarul, teljesen nem állhatja meg a helyét.
– Haragszom az anyukára, mert ez idő alatt a gyereke felé sem bagózott.
– Haragszom az anyukára akkor is, ha a szeme sarkából látta a jelenetet, és nem avatkozott közbe.
– Haragszom az anyukára, mert ilyen helyzetbe hozta a gyerekét, ti. a kislány szerinte nem tud egy kukkot se hazánk ízes nyelvén, akkor még inkább figyelnie kellene arra, mibe keveredik.
Játszótéri alapelvem, hogy mediálom, de nem „rendezem” a kis vademberek konfliktusait. Ott vagyok a gyerek közelében, ezért aztán sokszor kapom azon magam, hogy ismeretlen gyerkőcök is csatalakoznak hozzánk játszani. Lányomat megpróbálom az alapvető emberek közti szabályokra megtanítani (kérjen el dolgokat, köszönjön meg, kérjen elnézést, ha valamit Maugli módjára intéz). Figyelek rá és nem várom meg, míg más szülő igazítja el – de ha nem figyelnék és ez bekövetkezne, a helyzet tisztázása mellett elfogadnám.
Ti mit gondoltok erről? Mit tettetek volna a helyemben? Vessetek a mókusok elé!
OMPIS
