Tudom, darázsfészekbe nyúlok a témával. A jóevő/nemevő/rosszevő gyerek ügyéről mindenkinek van véleménye, hozzáfűznivalója. Pedagógusként számos gyereket látva, majd két sajáttal bővítve tapasztalataim, nekem is lettek meglátásaim e kérdéskör kapcsán.

Saját sztorim a kályhánál kezdeném. Anyám rossz gyerekkori élmények alapján („a főzeléket akkor is meg kell enni”, „márpedig itt ülsz, míg el nem fogy a husika” stb.), sosem macerált engem, és testvéreim az evéssel, saját anyjával ellentétben. A mainál kicsit sarkosabb csecsemő- és gyermekgondozási nézeteket valló nyolcvanas években sem aggodalmaskodott már a grammokkal és dekákkal, jóízűen ettünk, ha meg nem, akkor nem forszírozta. Finomakat főzött, melyben mi is segédkeztünk, és tudomásul vette, hogy mindegyikünknek van egy-két nem fogára való falat, ízkombináció vagy alapanyag. Sosem erőltetett semmit, de komoly tiltások sem léteztek. Nem volt ördögtől való az édesség sem, boltba menet például mindig választhattunk magunknak egy kis csokit (emlékszem, én mindig a magyar várakat bemutató szerencsi tejcsokit választottam). Bizonyos dolgokat pedig egyszerűen nem is ismertünk, mert nem látták szüleim értelmét, hogy párévesen olyasmi legyen a „repertoárunk” része, mint a gumicukor, frutti, kóla, savanyúcukor és társai. Persze volt reggeli, ebéd, uzsonna, vacsora, de ha két étkezés között megéheztünk, azt sem fogták fel tragédiaként.

Egyikünk sem volt kövér, vagy akár túlsúlyos gyerek, felnőttként sem lett gondunk a súlyunkkal. A lényeg: játszottunk, jöttünk-mentünk, rosszcsontkodtunk, mint minden kisgyerek, és közben az életünknek egy természetes, kellemes része volt az evés, nem egy harcokkal, kínlódással nehezített akadálypálya. Ma is a szemem előtt van két jelenet is kora gyerekkoromból: Az egyik az, mikor anyukám egy kiló cseresznyét egyesével oszt szét nekünk három tálcára, mert ha valamelyikünknek véletlenül eggyel több jutott volna, kitört volna a parasztlázadás. A másik: az oviban mindenki turkál a spenótban, kivéve engem, és a legducibb kisfiút közel s távolban. Nem csoda, hogy mikor több év után, legkisebb testvérként a húgom is elballagott az óvodából, a konyhás nénik megsirattak minket.

Ezzel a háttérrel indultam én útnak, s eleinte meg sem fordult a fejemben, hogy lehetne is másként. Aztán mikor kicsi gyerekekkel kezdtem el dolgozni, és a környezetemben is elkezdtek sorra felbukkanni a kisgyerekes családok, annyi rossz példát láttam, hogy kezdtem arra a következtetésre jutni, mennyi minden is múlik a szülői hozzáálláson.

Most már határozottan azon az állásponton vagyok, hogy egy ördögi kört képesek a szülők kialakítani a gyerekük evése és nem evése kapcsán. Nem eszi meg azt az adagot, amennyit ennyi idősen neki ennie „kellene”, aggodalom az anya részéről, trükkök bevetése, kiskanállal futkosás a gyerek után játék közben, fürdőkádban etetés, minden nap többféle étek elkészítése (hátha valamelyiket megeszi), a gyerek részéről egyre határozottabb tiltakozás, játszmázás (legalább addig is velem foglalkozik anyukám). Ebéd előtt nem eszünk, gyümölcs után nem iszunk, egyet a mama kedvéért, márpedig ez egészséges, ha mind megeszed, kapsz csokit, és a sort még folytathatnám… És azt is mennyien képesek figyelmen kívül hagyni, hogy bizony vannak nagyzabás, és madárétkű gyerekek, és a nádszál karcsú anyuka gyerekétől se várjunk el feltétlenül dundi kis hurkákat.

Mikor megszületett az első gyerekem, ösztönösen próbáltam azt tenni, amit otthon láttam. Hogy, hogy nem, a ma már óvodás lányom, még a közösségben felszedett rossz szokások ellenére is nem egyszer hallom, hogy kinyalja a tányért az oviban. Itthon pedig ugyanolyan örömet tud okozni számára a rakott karfiol vagy egy felszeletelt paradicsom, mint egy gombóc fagyi vagy egy túró rudi. Mindemellett formás, fokhagymagerezd fenekű, hosszú combú. Anyósomtól persze nem egyszer meghallgattam, hogy tegyem össze a két kezem, amiért ilyen jó evő gyerekkel áldott meg a jó sorsom, mert bizony neki mennyi szenvedést, álmatlan éjszakát okoztak a gyerekei ilyen téren. Úgy kellett beléjük imádkozni egy-egy falatot, volt, hogy egész nap főzött, csak hogy legyen kínálat, amiből legalább egyfélébe belekóstolnak, és a sok sírás-rívás, mikor a gyerekei összeszorított szájjal ültek a tányér felett. Meg kell mondjam, én erre mindig úgy reagálok, hogy én biztos nem aggódnék ezen ennyit, ha eszik, eszik, ha nem, nem.

Addig, míg az orvos szerint egészséges, a mi civilizációnkban kevés az éhenhalás esélye. Erre mindig legyintést kapok, hogy tudom is én, mit beszélek. Nem is titkoltan kicsit reménykedett benne az anyósom, hogy másodikra már egy olyan gyereket „dob a gép”, aki megmutatja nekem, ki a magyarok istene, de pechje lett. Látom, hogy a kisebbik lányom egészen más típusú evő, mint az első, egyszerre kevesebbet eszik, más ízvilág vonzza jobban, mint a testvérét – mindezek ellenére nem lehet panasz rá, szeret enni ő is, és ez a lényeg. Mondhatni, fő motivációja a járás megtanulásakor az volt, hogy egyedül kimehessen a konyhába. Én meg továbbra is úgy vagyok vele, hogy nem aggodalmaskodom feleslegesen, egészségesek, kiegyensúlyozottak, más nem számít.

Persze mindenkinek megvan a saját története ezzel kapcsolatban, kinek tanulságos, kinek nem. Annyit viszont mindenképp javasolnék, hogy feleslegesen ne parázzatok rá az evésre! Lássa a gyerek, hogy ez egy jó dolog, az életnek egy örömteli mozzanata, de nem ekörül forog a világ – azt hiszem, ha ezt szem előtt tartjuk, mindenkinek nyugisabb lesz az élete!

zöldlevelecske

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?