a) imádkozom
b) üvöltözöm
c) elsősegélyt nyújtok

Na és ha azt mondom, hogy adott esetben mindhárom válasz helyes? Mert ugye minden kedves olvasó tudja, mi az egyik első teendő, ha életmentést, újraélesztést kezdünk?

– Segítség! – ordítjuk teli torokból. Ordítjuk bizony, ha ugyanis egyedül vagyunk egy életjeleket nem mutató emberrel, mindenképpen fontos, hogy legyen mellettünk valaki, akárki, aki mentőt hív, figyel, segít. Mi pedig megkezdjük az újraélesztést. Ja, hogy olyat nem tudunk? Ez már bizony baj lehet.

– Hívjatok mentőt, meghal a gyerekem! – üvöltött egy anya a drámai címmel indító posztban. A kislány ugyan nem szorult reanimációra, de az eszméletvesztés is rettenetes, ijesztő látvány lehet, még egy idegennél is, nemhogy saját gyermekünknél. Annál is rettenetesebb eredményekre vezethet viszont, ha az első üvöltést nem követi a szükség esetén erőltetett nyugalom és a szakszerű segítségnyújtás. Ami rögtön a beteg állapotának megítélésével kezdődik.

A minap szemtanúja voltam egy idős asszony ájulásának, akit közeli halálát vizionáló, pánikban kapkodó-csapkodó családja gondosan megóvott attól, hogy visszanyerje eszméletét. Minden bizonnyal jóindulatból akarták az ájult hölgyet álló helyzetbe cibálni, de beavatkozásuknak köszönhetően a néni leginkább csak kékült. A hattagú családból senki nem volt, aki ténylegesen tett volna valamit a vészhelyzet elhárítására, viszont többen sikoltoztak, roppant értelmetlen dolgokat. Leghangosabban az anyuka és a kisfia – szegény gyerek, nem tudom, mitől ijedt meg jobban, a nagymama állapotától vagy az anyja reakciójától. Szerencse, hogy egy közelben tartózkodó mentőorvos meggyőzte őket eljárásuk helytelenségéről, és a földre fektetett idős hölgy lassacskán magához tért.

A mentő kiérkezéséig tartó, az életmentés szempontjából döntő fontosságú első 10-15 perc laikusok kezében van. A mi kezünkben. És történhet baleset olyankor is, amikor egyedül vagyunk otthon a gyermekünkkel, netán a testvérekkel. Márpedig ilyenkor a lehetőségekhez képest hideg fejjel, gyorsan kell cselekednünk. Tehát nem elég, ha vadul lapozgatjuk a gyermekgyógyászati szakirodalmat, vagy az interneten böngészünk, hogy mi a teendő. A pánik legyőzése – vagy legalábbis elodázása – mellett létfontosságú a felkészültség is.

Az sem mindegy ugyanis, hogy népi gyógymódokra és szóbeszédekre hagyatkozunk, és első ijedelemből cselekszünk, mint az a szerencsétlen nagymama, aki fakanalat dugott le unokája torkán egy görcsroham közepette, vagy a rémületet is hatékonyan elnyomó, megalapozott tudást veszünk elő, és azzal a megnyugtató érzéssel cselekszünk, hogy biztosan jó úton járunk.

Az alapvető gyermek-elsősegélynyújtási ismeretek pedig nem csak költséges tanfolyamokon sajátíthatók el. A Magyar Gyermekmentő Alapítvány országszerte tart ingyenes képzéseket, megfelelő létszámú jelentkező és oktatásra alkalmas helyszín esetén bárhová elmennek. Honlapjukon megtalálhatók a legközelebbi tanfolyamok időpontjai is, amelyekhez csatlakozni lehet.

A képzés elméleti részében a gyermekmentőkocsi orvosai részletesen elmagyarázzák a teendőket a leggyakrabban előforduló vészhelyzetek, például lázgörcs, fulladás, mérgezés, égés, kruppos vagy épp allergiás roham stb. esetére, a gyakorlati részben pedig a nagyközönségnek ritkán rokonszenves, mégis igen hasznos műanyag babák segítségével sajátíthatják el a résztvevők az újraélesztést, különböző műfogásokat, illetve kötözési technikákat. És persze választ kaphatnak még a legtriviálisabb kérdéseikre is, méghozzá olyan szakemberektől, akik nap mint nap szembenéznek a fent felsorolt esetekkel.

Senkinek nem kívánom, ami a pánikban kiáltozó anyával megtörtént. De azt annál inkább, hogy ha mégis vészhelyzettel szembesülünk, akkor az ijedelem első, artikulálatlan üvöltését kövesse higgadt mérlegelés, majd gyors és hatékony cselekvés.

Hiszen azokról van szó, akik a legfontosabbak számunkra.

-AR-