Gyakran előfordul, hogy poszt, vagy komment tartalmát nem sikerül megérteni, esetleg szándékosan sikerül félreérteni, de ritkán lesz ez olyan mértékű, mint a legutóbbi posztom alkalmával. A legszebb az egészben, hogy a posztban leírt eljárást „félreértők” végül saját kútfőből eljutottak addig a megoldásig, amiről a posztban írtam, azzal a különbséggel, hogy ők a szülők Facebook profiljára akarták az infókat küldeni, és nem e-mailben. A lényegen ez szerintem nem változtat.
Sokan feszegették azt, hogy kinek a felelőssége a gyerek leckéjének számon tartása. Természetesen a gyerek felelőssége, de ha ez valamiért nem működik, márpedig ebben az osztályban osztályszinten nem működött, akkor nyilván nem az a megoldás, hogy hagyjuk az egészet a fenébe, és majd gyűlnek az egyesek. A hatodik osztály második félévi szülői értekezleten merült fel az értekezletet tartó tanárnő részéről, hogy a szülők kezdjenek valamit a problémával. Mire a szülők közül sokan felvetették, hogy amennyiben ők nem tudják, hogy mi a házi, nem tudják számon kérni a gyereken.
Mivel mi ezzel a problémával már három évvel korábban a fiam esetében szembesültünk, és kaptunk is rá megoldási javaslatot fejlesztő pedagógustól, amit ott (az iskola partner mivolta miatt) alkalmazni is tudtunk, és a megoldás működött, mert két hónapnyi „tréning” után a fiam rászokott a házi feladat felírására, így elmondtam a szülői értekezleten a módszert.
Ott konkrétan az volt a menetrend, hogy a fiamnak kellett felírnia a házi feladatot a leckefüzetébe, és kivinnie, az adott tanárral aláíratni. A másik iskolában sem működtek együtt a tanárok teljesen ugyanúgy. Volt, aki tényleg csak aláírta, pár tanár saját jegyzettel is hajlandó volt kiegészíteni, míg egy tanárnő (akivel az egész iskolának sok baja volt), állandóan kirohant a teremből, ezzel gyakorlatilag megtagadva a közreműködést.
Nos, nyilván nem lehet ezt húsz gyermek esetében alkalmazni, de a tanárnő mereven elhatárolódott minden más megoldási javaslattól is. Ekkor javasoltam én az e-mail csoportot, ami akkor már amúgy létezett is, folyt benne szülői eszmecsere. Javasoltam, hogy aki küld nekem egy e-mailt, azt felveszem egy külön, kisebb csoportba, és innentől minden nap megy nekik az infó. Erre 13 szülő jelentkezett be, és egész félévben minden tanítási nap után ment is nekik a levél. Ebben nemcsak az írtuk le, hogy mi az írásbeli házi, hanem azt is, hogy mikor kell verset megtanulni, mikor lesz témazáró egyes tantárgyakból, és mikor osztották ki dolgozatokat.
Ezt nem azt jelentette, hogy a gyerekeknek nem kell felírniuk a házi feladatot, az továbbra is az ő felelősségük volt, de a szülők így tudták ellenőrizni a gyereket, hogy valóban mindent felírt, minden infó hazajutott-e.
Egyébként ez a mizéria nem hatodikban indult, hanem még harmadikban. Nos, páran megegyeztek abban, hogy felsőtől a gyerek feladata a házi számon tartása. Ez nálunk úgy alakult, hogy már harmadiktól a napközis elvárta volna, hogy a gyerekek mondják meg neki, mit is adott fel a délelőttös tanár néni. Ez nem mindig sikerült. Nekem panaszolta a napközis, hogy mivel ez nem ment, ezért ők kénytelenek egymással ez ügyben kommunikálni, azaz bevezetni, hogy a délelőttös leírja neki azt, miből kell készülni. Én meg csak néztem, mint a Jani, hogy akkor ez nem lenne természetes és magától értetődő kollégák között, hogy kommunikálnak, és megbeszélik a nap eseményeit? Nem, nem volt az. Ebből mit láttak a gyerekek? Mért kéne nekünk megjegyezni a házit, ha a tanár néni sem tudja? Egyébként ez felsőben is előfordult rendszeresen, hogy a tanár olyan házit kért volna számon az osztályon, amit nem nekik, hanem a párhuzamos osztálynak adott fel. Szóval szépek az elvárások a gyerekekkel szemben, de nem ártana a tanároknak is ugyanazt teljesíteniük.
Ami a Facebook regisztrációt illeti, itt is voltak félreértések. A gyerekektől 11 éves korukban, ötödik elején várta volna el az osztályfőnök, hogy rendelkezzenek Facebook regisztrációval. Ezt a szülői értekezleten közölte, de páran már ott jeleztük, hogy ez törvénybe ütközik, mert csak 13 éves kor betöltése után lehetne regisztrálni. Ez a tanárnőt nem zavarta, közölte, hogy a gyerekek úgyis csinálnak maguknak. Persze hangsúlyozta, hogy ez nem kötelező, ha valakinek nincs, nem marad le semmiről, de ő „ott akarja tartani az osztállyal a kapcsolatot”. Mi két hónapig ellenálltunk, de aztán kénytelenek voltunk beadni a derekunkat, mert csak a gyerek életét nehezítettük meg vele. Elmagyaráztuk neki, hogy ez elvileg nem lehetne, de nincs más megoldásunk jelenleg. Viszont kénytelenek voltunk a 11 éves gyereket 13 évesként regisztrálni, és mivel a születési dátum később nem módosítható, így jelenleg a 15 éves 17 a profilja szerint. (Jövőre pedig 16 lesz, de 18-nak fog látszani, ami szerintem netes zaklatás ügyben nem a legjobb helyzet.)
Egyébként az osztályfőnök jóslata nem jött be. Pár kisebb gyerekcsínyt eltekintve a gyerekek eddig még nem éltek vissza a bizalmunkkal, és a netet is egészen tudatosan használják, ha valamiben bizonytalanok, gyakran kikérik a tanácsunkat, de ők maguk is figyelik a különböző biztonsági figyelmeztetéseket (főleg az utóbbi időben elharapózott jelszólopási ügyek miatt).
A lányom egy kifejezetten lelkiismeretes gyerek, aki szeret száz százalékosan felkészülni minden iskolai napra, és szívesen vállal külön feladatokat is iskolai rendezvényeken, vagy azok előkészítésében. Mint már írtam, egészen hatodik év végéig mindenből jeles volt. Emellett rengeteg versenyen vett részt, amikre szintén külön kellett készülni. A versenyekre jelentkezés viszont nem mindig volt önkéntes. Gyakorlatilag természetes volt a tanároknak, hogy a gyereket, mint valami jó versenylovat minden eseményen futtatják. Nem vették figyelembe, hogy ez néha már túlzottan megterhelő, és időhiányt eredményez. Néha mindenféle megjegyzések érkeztek arra nézve, hogy az nem mentség a nem készülésre, ha előző nap versenyen volt, nem kap haladékot a pótlásra, akkor is naprakésznek kell lennie mindenből másnap az iskolában. Gyakran előfordult, hogy mindezen tevékenységek lelkiismeretes elvégzése ellenére a szorgalmát csak négyesre értékelték egy-egy hónapban, amit őszintén szólva egyáltalán nem értek. Még mit kellett volna tennie ezen felül az ötösért?
A problémakezelés egyébként is csak a lelketlen fegyelmezés kereteiben merült ki, ami azonban sokakra egyáltalán nem hatott. (Aki mindenért szidást kap, az egy idő után nem fogja magát zavartatni.) Egyik nap a lányom sírva hívott fel a munkahelyemen, hogy elfelejtett bevinni egy papírt, amiért az osztályfőnök hosszan ordítozott vele, és követelte a papírt a gyereken, de nem engedte meg, hogy hazamenjen érte. Öt percre se lakunk az iskolától, egy szünetben könnyedén megfordult volna a gyerek. Ennek így megint semmi értelme, hiszen ha otthon felejtette, és nem mehet el érte, akkor nyilván nem tudja odaadni. Engem ugyan fel tudott hívni a probléma miatt, de elvileg ezt sem tehette volna meg, hiszen a mobilhasználat tilos. Ráadásul én sem tudtam elszabadulni a munkahelyemről, és bevinni a papírt délelőtt.
Ugyanakkor számtalan erőszakos jelenetnek voltam tanúja, amikor az iskolában jártam. Ész nélküli rohangálás (a szűk folyosókon, nem az udvaron), verekedések, tanterem ajtók rugdalása. Nem láttam egyszer sem, hogy ezt bárki tanár megpróbálta volna megfékezni. Úgy általában elég sok időt töltöttem el az iskola folyosóin úgy, hogy nem láttam felügyelő tanárt, aki felléphetett volna ezek ellen. Volt, hogy én kísértem oda tanárhoz ismerős megvert gyereket, aki egy sarokban kuporgott sírva. Mondjuk nem tudom, ez ért-e valamit. A fiam sem kapott soha védelmet ebben az intézményben. A lányomat az védte meg az atrocitásoktól valószínűleg, hogy magas, erős testalkatú gyerek, elég kevesen bírtak volna el vele. Nem tudok azonban arányokat felfedezni az eljárások között. Amíg az előbbi erőszakos cselekedeteket még akkor sem próbálta senki megfékezni, amikor éppen volt tanár a közelben, addig más apróbb figyelmetlenségekért meg erős lelki nyomás alá helyezték a gyerekeket. Gyakori volt az osztály kollektív büntetése röpdolgozattal, vagy egyéb módon.
Eljött az év vége, és a lányom hatodikban végzett további erőfeszítéseit a lecke elküldése érdekében az iskola semmivel sem honorálta, a tevékenységet csak megtűrték, majd az év végén számon kérték egy e-mailes levélváltás keretében, hogy ez nem volt teljesen pontos, és ezt úgy állították be, mintha nem véletlen tévesztésekről lenne szó, hanem szándékos rosszindulatról a gyerek részéről. Viszont a szülők az évzárón saját pénzből egy doboz csokival köszönték meg a lányomnak a segítséget, tehát feltehetőleg ők hasznosnak ítélték.
Ezek után hagytuk ott az iskolát (és kapott a gyerek négyest az egyetlen még lezáratlan tantárgyra egy bőven 4,5 feletti átlaggal). Arról, hogy a leckék számonkérése eredményes volt-e a jegyek tekintetében a többi gyereknél, ilyen módon nem értesültünk. Ekkor következett a botrány a iskolaváltás körül, ami számomra megterhelő és nagyon undorító volt. Az igazgató tagadta, hogy az osztállyal bármi gond lenne. Tette ezt azok után, hogy abban az évben a szülők kérésére szintén más a családsegítő munkatársai foglalkoztak külön az osztállyal az ott kialakult viszonyok miatt, és ez ügyben, mint utóbb kiderült, legalább egyszer beszéltek vele is. Ezen kívül igen ritka szokott lenn az, hogy egy hatodik osztály átlaga minden tantárgyból rosszabb az összes többi felsős osztályénál. Mellesleg ez a város egyik „elit” iskolája, nem HHH gyerekek járnak oda.
Nyilván előfordulhat, hogy ez így mind megfelelő, és nagyszerű, és tényleg nincs semmi baj az iskolával, csak velem, a férjemmel, a gyerekemmel, meg azzal a még három gyerekkel és a szüleikkel, akik hatodikig elhagyták ezt az osztályt. Nem gimnáziumba felvételiztek, hanem másik általános iskolába iratkoztak át, csak ide ne kelljen járni. Meg nyilván az is elképzelhető, hogy hazudok, mint a vízfolyás, és az egészet csak kitaláltam, ahogy azt egyes kommentelők sejtették. Lelkük rajta.
Álmodó
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
