Nem vagyok az az előre tervezős, időben mindennek nekikezdős fajta, de most, hogy már két gyermekkel – Maki és Maki 2.0 – büszkélkedem, akik korukból adódóan – 3 év és 7 hónap – előszeretettel csüngnek rajtam fürtökben, beláttam, hogy ha el akarom kerülni karácsonykor azt idegbajos állapotom, amikor egy helyben topogok, miközben fejben száz dolgot csinálok egyszerre,  időben neki kell fognom. Listát írtam, én, aki sose szokott, ha mégis, azt is otthon hagyja, kigondoltam, megterveztem, el- és kiosztottam a feladatokat, és üdvözült mosollyal arcomon hátradőltem, azzal a bizonyossággal, hogy az én gyermekeimnek lesz a legjobb, legszebb, legbékésebb és legcsillagszórósabb karácsonya.

Aztán csengett a telefon, a vonal másik felén a Makik papájának anyukája. Szóval, akkor 24-én jöttök ebédre, fél egykor lesz, mert a dédi cukra miatt akkor kell enni. Közbevetem, hogy mi már el- és megterveztük a napot, a menüt, már egyeztettem az angyalokkal, hogy mikor csengetnek, hogy itt az ajándék. Na, nem úgy van az, jönnek a rokonok kutyafüléről és macskafalváról, még nem is látták Maki 2.0-át, és hát olyan nincs és nem is lesz, hogy most nem mutogatjuk meg, és egyébként is nálatok nem is fér el rendes méretű karácsonyfa (bezzeg náluk az ország fája is), és mikor főznél rendes karácsonyi menüt (te, aki amúgy se tudsz)? Puff neki, lesz még ebből sértődés meg sírás-rívás. Valahogy meg kéne úszni a családi drámát, kattognak a kerekek, újratervezés. Igaz, ami igaz, a Makik papájának anyukája marha jól főz, és iszonyú finomakat süt. Olyan elegánsan és könnyedén ad húszfős ünnepi vacsorát, mint senki más, a kölykök imádják, őt is, meg amit főz is. Végtére lehetünk ott ebédkor, aztán korán lelépünk, átírom a listát, valami könnyű vacsorát készítek, újratárgyalom az időpontot az angyalokkal és kész a legboldogabb karácsony.

Ismét rózsaszín boldogságban úszom, majd belém hasít a felismerés, nekem elváltak a szüleim. Ez szomorú, de nem tragédia, csakhogy egyikük sem köteleződött el újra, egyedül élnek. Hát, hívom anyukám, hogy tervezi a karácsonyt. Nem tudja, neki, mindegy (hát lehet, hogy neki az, de nekem nagyon nem, hogy Szenteste a szülőanyám egyedül van-e vagy sem), de hát az egy szem két unokával olyan jó lenne együtt lenni, de persze, ahogy nekem jó, ahogy én szeretném. Nem probléma, ha az unokákkal akar, felvesszük hazafelé. Minden oké, még újratervezni sem kell.

Eltelik pár nap, béke van. Rendben vagyok. Majd bejelentkezik apuka, hogy megvette a gyerekeknek az ajándékokat, mikor adhatja át? Mondom neki, majd átugrunk 26-án, jó lesz? Nem, nem lesz jó, mert, hát ugye van ez az új barátnő, vidéki rokonsággal és hát akkor már ott lesznek, valahol nagyon vidéken. Inkább jönne Szenteste, amúgy is. Anyád ott lesz, nem? Na, helyben vagyunk, mint az oviban, ha anyádnak lehet, akkor apádnak is. Ebből nem enged. Így aztán 25 éve, mióta ágytól és asztaltól elváltak, minden valamirevaló ünnepet együtt töltöttek velem és a húgommal. Furcsa egy család ez. Ja, és jön a barátnő is, mert hát szegény különben egyedül lenne és biztos megsértődne.

Ajaj, kezdek szorulni, az anyám és az apám barátnője együtt Szenteste, hát érdekes. Nincs gond, anyámat nem érdekli, neki oké, ezt mondja, ha meg nincs így, magára vessen, miért mondta. Oké, a menü kitalálva, 23-án simán és gyorsan megcsinálom, még jobb is neki, ha áll egy napot, megnövelem a mennyiséget és kész. Mindenki boldog, főleg én, bár már látom, hogy a hét ember az nem olyan, mint a velem együtt négy, de megoldjuk, békés lesz és csillagszórós.

Már csak pár nap van karácsonyig, picit úszom, mert persze, hogy sikerült összeszedni valami taknyos vírust ezért a drága időt az orvosi rendelőben fecséreltük, de nem vészes a helyzet. A minap épp panaszkodom a húgomnak, hogy azok a tetves vírusok, a kölykök alig kapnak levegőt, éjszaka rosszul alszanak, ebből adódóan én meg sehogy, már nekem is fáj a torkom, ezért ezt-azt lehúztam, az „ezek tutira meg lesznek csinálva” karácsonyi listámról, amikor azon kapom magam, hogy arra a kérdésre, hogy mikor mehetünk át, azt válaszolom, hogy nekem mindegy, csak még ma döntsd el, hogy tudjak mihez igazodni. Laza vagyok és jófej. Meg tutira nem normális. Persze, hogy 24-én jönnének, hiszen mindenki más is akkor jön. Lényegében már mindegy, hogy heten vagy kilencen vagyunk, minden eltervezve, mennyiségek megemelve, sima ügy. Ajaj, baj van. A tesóm nem eszik, húst, sem halat, sem semmit, ami állatból jön ki vagy megy be, vagy a franc se tudja, hát ez klassz, mit adjak neki? A menü bővítést igényel. De azt meg mikor, meg hogy és egyébként is nem érek rá: orrot szívok meg a fogamat. Visszahívom, hogy vagy megeszi a halat (nem eszi) vagy tőlem maximum egy gyorsfagyasztott sajtos pizzára számíthat. Röhög, majd csinál és hoz valamit, ami jó neki.

Hát, már látom magam, amint egy helyben topogok, miközben fejben száz dolgot csinálok egyszerre, kicsit kileszek, lesznek pillanatok, amikor úgy fogom magam érezni, mint az űzött vad és nem lesz időm szépen befonni a hajam, pedig rajta van a listán és biztos nem lesz olyan tökéletesen békés sem, de a kölyköknek ez lesz legcsillagszórósabb karácsony, az tuti.

Áldott, békés karácsonyt mindenkinek.

edyt

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?