Tapasztalt, oviba beszoktató anyukatársak, figyelem! Nem tudom, hogy csak az első gyermek első beszoktatásával járó természetes anyai aggodalmak lettek-e rajtam úrrá, ami majd idővel elmúlik, vagy pedig tényleg van okom aggódni.
A történet úgy fest, hogy komoly harcok árán, teljes családi ellenállás közepette mégis sikerült beverekedni magunkat a körzetes oviba. Csak egyszerű ovit akartam flancos angolórák, szuper fejlesztő játékok és überfejlesztő, hat nyelven beszélő, négy kézzel zongorázó pedagógusok helyett. Nem zavart a nagy csoportlétszám, mert a gyerekem nem egy félénk típus, választékosan beszél, szobatiszta és idejében megmutatta érdekérvényesítő erejét környezetének. Öt nap állami óvodai beszoktatás után azonban azt éreztem, hogy szép terv volt, de hamar szétpisilte a valóság kóbormacskája az én gondosan felépített homokváramat.
Hogy mi történt az öt napos beszoktatás alatt? Semmi különös, csak figyeltem a gondozókat munkájuk közben. Az óvodai környezet csodálatos volt, az állami ovik tágas, sík kertjével, élemedett korú lombos fákkal körülölelt homokozókkal, melyek már több évtizede figyelik az itt felnövő gyerekeket a kövér, fehér köpenyes konyhás nénivel együtt. Utóbbit minden bizonnyal az épülettel egy időben építettek be a konyhába, és azóta is annyira elégedett a munkájával, hogy reggelente minden gyerekhez van pár kedves, biztató szava. A szomszédban bölcsik, esztéká, orvosi rendelők, iskolák, köztéri parkok, játszóterek.
Nem 50 lépcsőfokon megközelíthető, társasházi lakások összenyitásával, lakóházak között pár éve beindított ovikezdemény ez pici és sötét szobákkal, nulla parkolóhellyel a környéken, hanem olyan igazi békebeli állami óvoda rozsdás kerítéssel, vetemedett ablakkeretekkel, tartályos, zsinóros vécével. Normális játékok, nagy és világos csoportszoba, sok játék az udvaron is, szóval mindaz, amire gyerekkorunkból még jó érzéssel emlékszünk. Szerintem normális a menza is, tízóraira gyümölcs van. A gyerekek nem isznak szörpöt, csak vizet. Tisztasági csomagot a szülő visz, de ez sem volt nagy Kinder Überraschung számomra. Egyedül az óvó nénik mások, mint ahogyan elképzeltem.
Hétfőn utolsóként kezdtük a beszoktatást a csoportba két másik gyerekkel. Ebéd után elhoztam a gyereket, mert négy évig lesz ovis, és amíg gyesen vagyok a másikkal, addig ezt megtehetem. Hétfőn, kedden negyed 9-től háromnegyed 1-ig voltam ott végig a gyerekkel a csoportszobában és az udvaron is. Szerdán egy órára hagytam ott, csütörtökön két órára, pénteken két és fél órára. (Óvó nénik péntek reggel már egyértelműen kitoloncoltak.) Péntek estére pedig nagyjából eldöntöttem, hogy hétfőn már nem megyünk többet ebbe az oviba.
Dráma van.
A gyerekem jól érezte magát, amikor ott voltam vele. Minden játékot kipróbált, nagyon érdeklődött minden iránt, ami az oviban volt, szorgalmasan használta a vécét, a kézmosót, oda-vissza sorolta az összes ovis jelet. Amikor nem voltam ott, akkor saját bevallása szerint az előszobában töltötte az időt a másik beszokó kislánnyal együtt a szekrénye előtti padon, és valóban itt is találtam mindig meg, amikor mentem érte.
Dilemmám tárgya a két óvónő. Természetesnek tekintsem-e az alábbiakat, vagy pedig tényleg fogjam inkább menekülőre? Ha utóbbi, akkor viszont kérdésem, hogy a maradék 24 szülő miért nem látta a beszoktatásnál azt, amit én és miért nem menekíti ki a gyerekét?
Az öt nap alatt az óvó nénik egyike sem mutatkozott be a gyereknek, egyszer sem mentek oda hozzá, egy kósza mondattal sem. Mutogattam ugyan a gyereknek messziről is, közelről is, szemből is, hátulról is az óvó nénit, de hát egyetlen személyes mondatfoszlányra sem futotta idejükből. Nem köszöntek külön a gyereknek sem érkezéskor, sem távozáskor, pedig ő bőszen mondogatta a repertoárjából a sziát, a hellót, a viszlátot, de hát épp háttal voltak, épp etettek, épp beszéltek, épp ügykezeltek, izé. Én csak annyit vártam volna, hogy pl.:
„Szia, én vagyok A óvó néni, én leszek az óvó nénid 4 évig, gyere, itt egy kisautó!”
Aztán, ha a nap további részében tojik rá, én már akkor is nyugodtabb lettem volna, mert a gyerek látta volna, hogy lehet beszélni az óvó nénivel. Aztán amikor látszólag csendben ült A óvó néni egyik reggel a kisasztalnál és kirakat-festegetett magában a reggel ott sertepertélő szülők nagy örömére, akkor odavezényeltem a gyereket a vödörbe gyűjtött őszi gyümölcsökkel (házi feladat volt gyűjteni és bevinni) az óvó néni elé, és mondtam neki, hogy köszönjön és mondja, hogy ezeket a gyümölcsöket gyűjtötte. A gyerek kis unszolás után (Inkább teee! Nem, te! Teee! Nem, te. Teeee! Ügyesen, menj csak oda! Jó, megyek.) elmondta a mondókáját az óvó néninek, aki fel sem emelte a fejét, rá sem nézett a gyerekre, csak annyit mondott, hogy
„Húúú, hát ezt nagyon rossz helyre tetted, vidd innen el, tedd máshová, mert mi itt festünk.”
Mosoly off. Gyorsan próbáltam feladatot adni a gyereknek, hogy eltereljem a sikertelen kapcsolatfelvételről a figyelmét, hogy tegye le ide meg oda. Ebédnél B óvó néni kérdezi, ki kér még.
„Éééén”
- mondja a gyerekem boldogan jelentkezve, mert az első napon megtanulta, hogy nem két kézzel, hanem egy kézzel kell jelentkezni. Büszkén feszítek a sarokban magamban: az én gyerekem, én neveltem! Erre az óvó néni bevezet a gyerek számára egy általa sosem hallott szabályt:
„Aki itt kiabál, az nem kap ebédet, elveszem a kanalát és a tányérját, mert nem tudja, hogy hogyan kell ebédet kérni.”
– ez volt a gyerek második személyes kapcsolata az óvó nénivel. Hangos kérdésre némán válaszolunk. Logikus. Pláne, hogy ezt nem mondjuk el a gyereknek.
A harmadik személyes kapcsolatfelvételre nem kellett sokáig várnom, mert egyszer például az öt nap alatt B óvó nő megfogta a gyerekem kezét. Mégpedig akkor, amikor a környéken bóklásztam a szabad 2 órámban és mivel sok pad van a környéken, leültem és kutattam a szememmel az udvaron játszó sok óvódás között a kicsiket, hátha kijöttek már. Láttam, hogy a két óvó nő kinn ácsorog a homokozó mellett, kinn a teljes csoport, de az én gyerekem meg sehol nincs. Felpattantam hát, körbejártam kívülről a hatalmas udvart, bekukkantottam a kerítésen keresztül minden bokor alá, sehol semmi. Óvó nénik láthatóan izgalmas témáról beszélgetnek. Visszaléptem az oviba és bementem a csoportszobába, hátha ott van. Sehol senki. Még egyszer kimentem az utcára, hogy benézzek az oviudvarra, de csak nem látom a piros sapkát. Kezdtem aggódni. Vissza megint. Addigra A óvó néni bent matatott a kabátok között. Kérdezem, merre a gyerek? Látva, hogy a megbeszélt időpont előtt fél órával korábban jöttem vissza, rögtön mondta is magától, hogy a folyosó végén van, nem akar kimenni. No, az meg hol is van, kérdem én? Hát a gyerek az udvarra vezető folyosó végé állt egyedül egy szekrény és egy járóka között.
Senki nem gondolta, hogy kézen kéne fognia és ki kellene vinnie. Szerintem rendben van, hogy nem kell erőltetni, ha nem akarja, de ha valaki kézen fogja, kiviszi magával és csak annyit szól hozzá, hogy tessék, itt egy motor, játsszál izékével, akkor lehet, hogy jobban érezte volna magát, mint a folyosón állva. Más kérdés, hogy hároméves gyereket amúgy nem nagyon hagy magára egyetlen szülő sem egy laza háromnegyedórára (kábé addig bóklásztam a környéken, mire rájöttem, hogy csak az én gyerekem nincs az udvaron), az óvó néniket meg ezért amúgy agilisabb anyukák fel is jelenthetik. Szóval kerekedő szemem láttán A óvó néni odament és minden ellenállás nélkül kézen fogva kisétált a gyerekemmel az udvarra. Ez volt a harmadik kapcsolata a gyereknek az óvó nénivel egy hét alatt.
Azon már meg sem lepődtem, hogy A óvó nénivel szemben B óvó néni ’aszonta’, hogy kint aludt a gyerek fél órát az udvaron (tán’ állva?!) és azután jött be. Ja, bocs, negyedik kontaktus is volt ám: az ötödik napon a meseolvasás közben hagytam ott a gyereket, aki elpityeredett először a héten és A néni mondta neki, hogy
„Maradj csendben, ne sírj, mert a többiek nem hallják tőled a mesét.”
A gyerek ezután kiment az előtérbe a kabátok közé és állítólag ott töltötte a délelőttöt.
A beszoktatásban előttem járó, már egész napra ott hagyott gyerekek esetén a vigasztalásnak két módját produkálták a gondozók. Vagy figyelmen kívül hagyták a síró gyereket, vagy ha már nagyon zavarta őket, akkor szóltak a gyereknek, hogy
„Anya dolgozik, anya nem tud jönni érted, maradj csendben! Nem veszed észre, hogy itt már mindenkit zavarsz?! Mindenkinek fáj már tőled a feje. Nem halljuk a hangunkat. Gyerekek, nektek is fáj már a fejetek 13-astól? Ez borzasztó!”
Erre a gyerekek mantrázták ebéd közben a felnőtt után, hogy
„Igen, nekem is fáj! Szerintem is bojzasztó.”
Amikor látták, hogy ebédnél az asztalnál sem fogja abbahagyni a sírást a vörös hajú problémahalmaz, akkor kirángatták kiültették a második napja ovis gyereket az előtérbe a szekrénye alá és bezárták az ajtót, hogy a csoportszobába ne hallatszódjon be a sírás. Egész héten egyszer nem mentek oda hozzá, hogy bevonják bármilyen játékba, a gyerek a hetet a kabátja alatt a padon töltötte. Pénteken már egészen gondterhelten diskuráltak a feje felett állva:
„Te, ez jövő héten is ezt fogja csinálni. Ez nem adja fel, ez nem hagyja abba, ez kitartó lesz. Pedig ez nem sírás, hanem ez már hiszti. ”
A gondozók a gyerekektől teljes némaságot várnak el ebéd közben, mialatt ők a gyerekek füle hallatára fröcsögnek az aznapi fekete bárányokról:
„Egyeske nem ért semmit, ennek aztán beszélhetek, nem is tud beszélni. Nulláska meg azt hiszi most már, hogy körülötte forog a világ. Huszaska anyjának meg hiába mondom, hogy csak magyarul beszéljen a gyerekkel, nem hallgat rám."
Egyeske és Nulláska persze mindent hall és a csoporttársak is. Huszaska pedig szerintük úgysem érti a magyart. Hahó, de én meg értem is és hallom is! – gondoltam magamban. Atyaég! Mi van itt akkor, ha nincs semmilyen külső kontroll?! (Huszaska amúgy folyékonyan beszélt magyarul, legalább tíz gyümölcsöt felsorolt, amikor kérdeztem tőle valamit egyik reggel, de valószínű, hogy a gondozók nem végezték el rajta ezt a tesztet.)
Étellel, játékkal nemigen kínálta még a madár sem a síró gyerekeket az általam látott öt nap alatt. A magát rekedtre sírt gyerek anyjának azt mondták, hogy kicsit sírt a gyerek. Az ebédről sírás miatt kirángatottnak meg azt, hogy nem akart enni, inkább kiült.
A meséhez a szőnyeg szélére kellett ülni törökülésben. Amíg 23 gyerek leült, addig a 24-es és a 25-ös vissza lett vezényelve az egyik polchoz rendet tenni. 24-es meg lett dicsérve, hogy ügyesen rakott rendet. 25-ös egy nehéz fenyőszéket cipelve mondta, hogy
„De óvó néni, én is ügyesen pakolok, engem is dicsérjél meg!”
Óvó néni láthatóan nem díjazta az önbizalmat és a magabiztos kommunikációs:
„Te nem voltál annyira ügyes a pakolásban, mint 24-eske”.
A mese elkezdődött, de mivel 23-aska felállt a szőnyegről, ezért abbamaradt. 23-aska áll. Óvó néni kéri, hogy üljön le. Semmi.
„Akkor én leültetlek szépen vagy csúnyán, de ülni fogsz, az biztos!”
- biztatja az óvó néni a 4 hete óvodást, aki csak nem adja fel és állni akar.
„Akkor kiviszlek innen, ha nem ülsz le” – hangzik a fenyegetés.
”Hová?”- kérdezi egy bátor szemtelen. Itt óvó nénit már zavarja, hogy nem tisztelik őt:
„Azt majd én fogom tudni, hogy hová, de nem kötöm az orrotokra, az biztos.”
23-as feladja, leül. Elkezdődik a mese, de mivel 12-eske letúrta a szőnyegről 11-eskét, ezért óvó néni két mondatnyi mese után elérkezettnek látja az időt, hogy a mesét megszakítva a reggeli játszás tanulságait elmagyarázza a hároméveseknek:
„Aki valakit bánt, azt megfogom, elviszem a kórházba a doktor bácsihoz és szurit adunk neki, hogy megnyugodjon. És amúgy is délelőtt a 7-eske felpofozta Ketteskét, Ketteske rálökte 8-askát a fonott kosárra és 8-aska adott két pofont is két további gyereknek. Ez csúnya dolog. Aki verekszik, azt mi itt nagyon nem szeretjük”.
Mivel 25-ből 20 gyerek nem látta, hogy kivel mi történt délelőtt, és még ott tartott, hogy jön a farkas a mesében, ezért láthatóan érdeklődésüket vesztve felálltak a nyugtatóinjekciós, kosárpofozós mesét otthagyva és elkezdték lepakolni a játékokat. A tanmese alatt végig éberkómában, törökülésben, a könyvespolcnak támasztva alvó két kislány kapott hatalmas dicséretet óvó nénitől, amiért végig mozdulatlanul és némán ültek. Ezért ők állhatnak A szőnyegről B szőnyegre. A harmadik napon az „én meg azt akarom, hogy fogd be a szádat” mondat már természetesen hangzott az óvó néni szájából, aki épp arról beszélt, hogy magyar ember evés közben nem beszél, noha ők végigdumálták az összes étkezést.
Rendben, ez nem baj, de óvó néni miért magának szed először, majd a 3 évesek nézik az óvó néni gőzölgő levesét, és várják, hogy 10 perc múlva hozzájuk is odaérjen a sor elejéről körbejáró fazék. No, és miért állítja fel az asztalhoz már leült gyereket óvó néni, hogy inkább ő ülne 12-eske helyére, mert nem szeret háttal ülni. 12-es nem akar felállni. Óvó néni megkéri 11-est, hogy akkor ő álljon fel és cseréljenek helyet. Ezen 11-es és 12-es összemarakodik és óvó néni rendet tesz:
„Nem igaz, hogy nem bírtok szépen ülni! Kéz az ölekben az asztal alatt, nem az asztalon!”
A biztonság kedvéért úgy betolja a két fiú székét a tapadós pvc padlón, hogy épp csak levegőt tudjanak venni, magától kitolni már nyilván nem tudja, csak felborítani.
Az, hogy gyerek magasságban persze számos felnőtt dolog van: CD-k, hifi (éneklés helyett), felnőtt íróasztal két guruló székkel, hivatalos papírokkal gondozó nénikhez a csoportszobában, amihez tilos odamennie a gyerekeknek, már természetesnek hatott. Óvó néni szerint ebbe és abba a sarokba csak a lányok mehetnek játszani, mert azok lányos sarkok, és a fiúknak tudomásul kell venniük, hogy az a lányoké. Mivel a harmadik sarokban volt az óvó nénik irodája berendezve, a negyedikben meg a hifi, cd-k (a szülőin közös éneklésnek nevezték azt, amikor benyomtak egy CD-t a gyerekeknek), beépített szekrény csoportpénznek, csoport-fényképezőgépnek, stb. ezért világos volt, hogy a fiúk itt másodrendű egyedek.
Óvó néni jelezte, hogy kellene szőnyeg, függöny, papír, füzet, toll, ragasztó, tábla, amire alkoholos filccel lehet írni. A székekre székszoknyát kéne varrni, a galériára meg függönyt. Nulláska nagymamája jött is lelkesen lemérni a kereteket, de A óvó néni közölte, hogy ide nem lehet ám akármilyen színű anyag, csak a csoport színe lehet, no de hát annak sem teszik ki minden árnyalatát, csak a pasztellesebb verziókat. Ja, és hát van egy függönydiszkont Lajosmizsén, ahová szeretné, ha valamelyik szülő elvinné őt, mert óvó nénik nem vezetnek, nincs jogsijuk sem.
A szülők által fizetett ballonos vízhez persze a gyerekek nem nyúlhattak, holott a gondozók előadásában egész nap rájárnak inni. Én öt napon át csak egyszer láttam poharat kitéve nekik, de nem nyúlhattak hozzá, kérni kellett a vizet. A már jól beszélő gyerekek kéréseivel/kérdéseivel szemben viszont valamiféle fura beszédszűrőt hordhattak a fülükön a gondozók, mert addig nem mozdultak meg, amíg egy-egy gyerek kérdése, kérése abba nem maradt, amíg fel nem adta a gyerek és odébb nem ment. A szülőin megígérték, hogy motorozhatnak a gyerekek, de persze a valóságban lakattal lezárt szekrényben vannak a motorok az udvaron, ha jó napjuk van a gondozóknak, akkor biztosan kiveszik. A gyerekemet egyik nap biztattam, hogy menjen oda A nénihez, kérjen motort. Háromszor ismételte el a kérdést, de mivel fontos merengenivalója volt A néninek, ezért gyorsan megtanulta, hogy felesleges hozzájuk szólni.
Az oviban labda sehol, a hinta túl magas, fel nem ültetik őket, kiscsoportosoknak csupa elérhetetlen csemege. A mini trambulinhoz sorban állás van és amúgy is dupla csat a cipzáron, hogy gyerek egyedül ne dorbézolhasson benne. Gondozók a homokozó körül, a padon dideregnek, mint a hajnali ködben bámészkodó varjak a dróton. Míg a kisebb mozgásigényű gyerek az októberi nedves homokon ül az óvó néni közelében, a mozgékonyabb pedig fákról lehullott ágakkal verekszik, esetleg az udvari csapot kinyitva áztatja a cipőit. Más játék nincs. A mászókákra a kicsik nem mehetnek fel, a libikókára sem. Fűre viszont léphetnek. Esetleg sétálhatnak kézen fogva egymás mellett vagy libasorban, merthogy ezt is gyakorolták a gyerekek egyik nap a csoportszobában.
Az udvaron vigaszt kereső gyereket A óvó néni eltolta magától, „nézd, ott egy lapát” – mondattal, aki meg az ölébe ült volna, annak meg azt mondta, hogy üljön mellé a padra. B óvó néni már rutinos, az udvaron a többi óvó néni jelenlétében ölébe vett egy gyereket, ami igazán furán hatott úgy, hogy odabent meg erre nem nagyon ért rá. Az amúgy bevett szokás óvónőknél, hogy úgy tesz, mintha megcsókolná a gyereket, de közben meg a saját kézfejére adott csókot a gyerek feje búbja helyett? Persze ez az atrocitás is csak a főnökség jelenlétében történt az udvaron. Mondhatnánk, hogy sok a gyerek, kevés a gondozó, ha a 25-ből mindig lett volna 10 gyerek, akivel aktuálisan van idő foglalkozni, de a teljes diszkrimináció-mentesség jegyében csakis az öltöztetés közben nyúltak hozzá a gondozók a gyerekekhez, minden egyéb verbális és testi kapcsolatot kerültek velük.
Az egyetemen még nem értettem, most már igen: az óvoda-iskola egy futószalag, amire felteszed a gyerekedet hároméves korában, és ott minden gyerekre ugyanazt aggatják rá, teljesen függetlenül attól, hogy a gyereknek jó-e a szalag sebessége, szüksége van-e arra, amit ráaggatnak, és hogy elfogadja-e azt a gyerek. Nyilván mindenkinek máshol van az ingerküszöbe. Minden szülő mást lát, mást akar látni, anyagi helyzettől, élethelyzettől (muszáj menni dolgozni, stb.) függően. Ha nekem is mennem kellett volna dolgozni és mondjuk nagyszülők, vagy a férjem szoktatja be, nyilván ők mást láttak volna, máshogy adták volna elő.
Én így éltem meg. A gyerek nyilván sokkal jobban, rajta csak jóval később lehetett volna észrevenni bármit is ebből. Én nem szeretném, hogy a közel háromévesen minden iránt érdeklődő, sokat beszélő, sokat kommunikáló gyerekemet büntessék azért, mert nem néma és nem mozdulatlan gyerek, aki törökülésben tud ülni a szőnyeg szélén (a nyújtott láb és a szőnyeg közepe nem volt jó) egy órán át, alig háromévesen az ovija harmadik napján, amíg óvó néni arról beszél, hogy kórházba viszi és nyugtató szurit adat a doktor bácsival azoknak a gyerekeknek, akik verekszenek. Négyéves korában már nyilván normális a nyugtató szuri, sőt magamnak is fogok egyet kérni, ha addig itthon leszek a két gyerekkel, de azért háromévesen még túlzás, nemde…?!
acsevi
