Én egyáltalán nem szeretek már anyuka lenni. Ezt rágózom magamban egy ideje, de most kiköpöm. Ez van.
Teljes erőbedobással ugrottam bele, világ legjobb és legviccesebb beszélgetőtársa, pocsolyában fetrengő, sziklamászáshoz óriásmackót cipelő ugrabugra lihegő bolondja voltam mindkét gyerekemnek. Most már viszont elég.
A fél életem oda. Egy hártya voltam csupán.
És önmagamig sosem láttam át magamon.
Egy feladatot végrehajtó elkínzott zseni voltam, aki abban a legjobb, amit csinál, de kötelezően teszi, és ettől kipurcan belőle az a szikra, amelyiktől olyan zseniális lenne az egész.
Ösztönös voltam, vidám, jó fej, bátor, partner, kalóz, autóversenyző, vonatvezető, Peppa malac és Kockásfülű Nyúl. Nyekerke hangon beszéltem éveken át, ahogy karakterek bőrében éltem, az utcán, a villamoson, a közértben. Komplett idióta. Mondjuk ezt a részét talán élveztem is. Vagy ez volt, vagy ha a saját felnőtt karakterem lehettem, akkor bugyi nélkül mentem az Aldiba, Burger Kinges koronában. Szóval mindenképpen kellett valami, de egyre kevésbé a rajzfilmségem.
Én leszereltem közlekedési táblákat a fiammal, mert gyűjtöttük őket, és bemásztam a vadasparkba a lányommal, ha nem volt pénzünk belépőre. Tudom, tudom, rossz példával éltem és menjek a pokolba. Tudjátok mit? Menjen az a pokolba, aki ezt képes nekem szegezni! Az azonnali helyzetmegoldásban hiszek, a morális kérdésekre nem volt időm s türelmem.
Én egyáltalán nem szeretek már anyuka lenni.
Meguntam. Ellaposodott. Idegesít. Nem találom benne a helyem, mert nincs. Nincs benne Kata. Egy sor muszáj szarság van. Nem akarok uborkát vágni, pizzát sütni, keresgélni az elveszett pónit, ragasztani a kettétört hajcsatot, miután hiába mondtam el kétszázszor, hogy nem fog megragadni. El kell bohóckodnom, hogy nekiállok és megragasztom, mert ellenkező esetben jön az ordítás, süvöltés, visítás.
Nem érdekel a matematika, és nehezemre esik türelmesen magyarázni. Nem akarok tanár néniket megvárni a kapu előtt és udvariasan, de összeszorított foggal összekülönbözni velük, nem akarok kiváló osztályfőnököt sem, mert nincs kedvem vágott virágcsokrot ajándékozni neki és a kedvenc pralinéjával olvadozni a ballagáson, az iskola betonján, ami fekete.
Nem érdekelnek a jegyeik. Egyáltalán nem. A félévi bizonyítvány fogalmam sincs, mikor jön, és magasról le van tojva. Muszájból meg szoktam nézni, de csak rápillantok, azt sem tudom, milyen tárgyakat tanulnak. Nem az én dolgom. Nem akarok felzárkóztatni senkit és felzárkóztatást intézni senkinek. Zárkózzon fel, ha tud, ha nem tud, akkor meg egye kutya. Nem tud. Na és?
Nem akarok hajat fonni, nem is tudok. Nem szeretnék születésnapot szervezni ijesztően kiabáló kritikus kis csokitortazabálóknak, akik annyit sem mondanak, hogy köszönöm. Nem akarom türtőztetni magam, ha a lépcsőházban vagyunk, káromkodni akarok, ahogy itthon is, és kiabálni a gyerekkel, hogy hátra arc és lehet máshol lakni, ha nem tetszik. Nem szeretnék fényképeket őrizgetni egy arannyal futtatott medálban, mert annyit láttam már őket, hogy életem végéig biztosan megismerem majd mindkettőt. Nem akarok büszkén mesélni róluk, mert most csak a nyűgöt látom bennük. Nem akarok vigyázni rájuk, vigyázzanak ők rám.
Nem akarok cipekedni, zsonglőrködni és fél lábbal biciklit tolni, nem akarok szerepjátékokat játszani és társasozni, amiben nem nyerhetek, mert akkor szétrobbantják a lakást. Nem akarok mesélni, suttogva vagy hangsúlyozva, szépen és beleéléssel, mert egy saját könyvet évek óta nem tudtam a kezembe venni. Nem akarok azon gondolkodni, hogy mit rontottam el,
MERT MÁR AZ ÖSSZES LÉTEZŐ DOLGOT ELRONTOTTAM VELÜK.
És így tovább. Végtelen és ez is igazán unalmas. Nem akarásaim.
Én egyáltalán nem szeretek már anyuka lenni.
Tessék mondani, van valahol egy vészfék?
Kata
