Én akarok az első lenni! - Ez a mondat mostanában nagyon sokszor elhangzik nálunk. Lányom 3 éves, és most kezdte az ovit. Persze, az első héten ráérzett az összes ovis lükeségre („kakis a fejed”, „te buta vagy”, én vagyok a legszebb, csak a pörgős szoknya a jó...), de a számomra legzavaróbb fejlemény a folyamatos versengés, amit kialakított.

Korábban nem érdekelte, hogy ki készül el hamarabb a reggelinél, vagy ki veszi fel gyorsabban a cipőjét. Igaz, emiatt sokszor elviccelte a készülődést, és az apjával is jó párszor rohangálták körbe a lakást, amikor fürdés előtt meztelenül kislisszolt a fürdőszobából egy kicsit még rosszcsontkodni.

Aztán erre most itt állunk, hogy néha csigalassúsággal kell felvennem a cipőmet, hogy nehogy hamarabb elkészüljek, mint ő, mert akkor nagy sírás van, hogy ő akart elsőnek elkészülni. Az sem zavarja, hogy esetleg én öltöztetem fel őt, és ezért leszek később készen, akkor is boldogan körbeugrál, és vihogva dörgöli az orrom alá, hogy ő volt a gyorsabb. Az a baj, hogy sosem lehet tudni, hogy miben találja ki (akár utólag), hogy fontos, hogy ő győzzön. Esszük a vacsorát, és elkezd kiabálni, hogy ő akarta hamarabb megenni a kenyeret (nem a vacsorát, csak a kenyeret), és én meg már megettem. Ilyenkor persze versenyt kell magyarázzuk az apjával, hogy még nem is ettem meg, hiszen láthatja, hogy ott van a tányéromon még az a nagy morzsa, az is a kenyér része.

Nem tudom, hogy most jó dolog-e ez a nagy versengés. Látom a jó oldalát is, mivel összeméri magát a többiekkel, nincs annyira bezárva a saját világába, értékeli a teljesítményét, és fejlődésre ösztönzi. Nem is szólva arról, hogy hányszor sikerül kihasználni ezt a versengést az esti lefekvésnél, vagy a reggeli készülődésnél.  Másik oldalról viszont nem jó (szerintem), ha az egymás túllicitálása („az én ruhám a legszebb, tehát én nyertem”) és a verseny vezérli a cselekedeteit. Nem is szólva arról, hogy még egyszerűen képtelen feldolgozni, ha nem ő nyer. Vagy így tanulja meg? Álljak-e útjába, hogy folyton csak győzni akarjon, mindenáron? Pedig most akartam elkezdeni vele társasjátékokat kipróbálni, de előre rettegek, hogy mi lesz, ha nem ő nyer.

Mi a jó, ha hagyjuk nyerni, hogy jól érezze magát, vagy veszítsen is néha, hogy fejlődjön, még ha hiszti is lesz belőle? Még csak hároméves, kicsit korainak tűnik nekem „az élet zordságára” nevelés, viszont a másik oldalról meg idegesítő, amikor hangosan lesajnálja a másik ovist, hogy az később készült el reggel az öltözéssel (bár ők 10 perccel utánunk jöttek).

Breka