A balatonfüredi Állami Szívkórházban voltam tavaly télen. Unalmas, hosszú napok követték egymást. Az épület bonyolult folyosók, emeletek rendszere, az én szobámtól még a büfé elérése is egy külön kirándulásnak tűnt.
Néha, mikor kinn sétáltam, mellém szegődött valaki. Nagyon udvarias, jó kiállású ember volt. Magas, rendezett, tiszta ruhában. Olyan 60-70 között volt a kora, de jóval fiatalabbnak látszott. Rövid szakállt viselt, halkan, udvariasan szólt mindenkihez.
Mesélt sokmindenről. Pesten élt, csak később költözött le Balatonfüredre. Érszűkületesek voltak a lábai, nagyon félt, hogy elveszíti őket. Próbálták gyógyítgatni, kisebb sikerekkel. Valamikor mérnök volt, beszélt a lányáról, aki külföldön él. Nagyon szegény lehetett. Sokan a folyosón hagyták tálcán a reggeli maradékát, a kenyereket, amit ő összeszedett. A kinn hagyott újságokat is szívesen olvasgatta. Valami ócska házban élt, talán nem is az övé lehetett. Néha elment, megnézni minden rendben van-e? Azt mondta, ha nincs ott, suhancok dúlják szét hajlékát.
Egy kedves orvos ismerőse – akinek közelében lakott – intézte el neki a szanatóriumi helyet a hideg időkre. A ruháját minden este kimosta, s a radiátorokon szárítgatta. Később – mikor sokak számára nyilvánvalóvá vált, hogy amolyan hajléktalanféle lehet szegény – kapott ételt a benn fekvő betegektől. A kenyeret úgyis csak a kacsáknak gyűjtötték az idősek. A kacsákat pedig egyébként is tilos etetni. De ez ott senkit nem zavart, a szemtelen szárnyasok már kora reggel az erkélyek alatt hápogtak.
A férfi sokat mesélt 56-ról, politikáról, régi emlékekről a folyosón köré gyűlőknek. Olyan dolgokról, amiket én csak a történelemkönyv lapjain láthattam. Fegyverropogásról, szanaszét fekvő testekről. Érthetem én ezt? Láthatom magam előtt, de felfoghatom igazán mi történt ott? Nem tudom. Mesélt fiatal, leendő miniszterelnökről, aki statisztaszerepért állt sorba a MAFILM előtt. Kórházakról, emberekről, múltról. De néha, ritkán mondott valami hihetetlen dolgot. És akkor én nem tudtam, most viccel, vagy talán egy szó sem igaz mindenből? Talán sosem volt mérnök, talán sosem élt Pesten? Talán csak beszélgetni akart az emberekkel, és attól félt, ami ő maga valójában, az kevés lenne ehhez? Talán igen, talán nem. De mit számít? Művelt beszélgetőpartner volt, biztosan iskolázott ember lehetett. Talán nem számít, hogy mese volt-e mindez, vagy valóság… Egy dolog azonban igaz volt. Egyszer felsóhajtott, s azt mondta: úgy szeretnék még egyszer boldog lenni! Csak egyetlen egyszer!
A folyosó öregjei elbeszélgettek vele, hosszú évek álltak mindnyájuk mögött. Sajnáltam ezt az embert. Hogy méltatlanul került-e ebbe a helyzetbe? Ki tudja. Mindenki a maga sorsának kovácsa, mondogatjuk. De aki ember, az hibázik. És úgy érzem, nem az én tisztem az ítélkezés. Sajnálom azt, aki az utcán él, bárhogy is került oda. Én egy percig sem bírnám ott. A hideget, az esőt, a koszt. Ha Pesten járok, és pénzt dobok műanyagpoharukba, nem gondolkozom, mire költik. Ha az aluljáró lenne az otthonom és egy kartondarab az ágyam, hát én is elinnám azt a kétszázast. Nehéz annak megőriznie emberi méltóságát, aki minden mást elveszített.
Ki volt ez az ember? Nem tudom. Vajon kedves szobatársam tényleg elvitte neki évekkel ezelőtt elhunyt férje ruháit? Vajon meggyógyult a lába? Jött egy tavasz, elmúlt egy nyár, s megint a tél közeleg. Vannak az életünkben egyfelvonásos történetek, s vannak bennük epizódszereplők. Elfelejtjük őket, aztán néha eszünkbe jutnak. Minél idősebbek leszünk, annál többen.
Juditty
